A holdnak nagy udvara volt az égen, egy nagy széles fényes gyűrű, mit a
bűbájos égi vándor maga körül vont az égen. E fényes körön belől
ezüstkéknek látszott az ég, a csillagok kifénylettek belőle rezgő
pillogásaikkal, túl a fényövön alaktalan köd borongott, s a gomolygó
szürke gőz körülhullámozta a bűbájos ragyogó kört, sehol sem törhetve át
rajta; a halvány csillag varázsudvara köréből sápadt, kisérteti fénynyel
tekinte alá a kietlen tájékra.
Szakadékos bazalthegyek oldalában egy leégett erdő helye látszik, mit az
itteni gazdálkodási mód szerint fel szoktak gyujtani s a hamu által
termékenynyé lett földet első évben bevetik tatárkával, másodikban
zabbal, a harmadikban már nem teremne semmit, akkor ismét elhagyják, míg
újra megnő rajta fa és bokor.
A fekete égett törzsökök körül szerte hajtásnak indult a zöldülő bokor,
s a földet belepő kékes hamu körül tövises, gubanczos növények magzottak
föl.
Messze és közel nem látni egyebet, mint az egymásba fonódott mahola és
iszalag indáit, a törpe nyárfát ezüst leveleivel, itt-ott mered csak elő
az embermagas bozótból egy-egy fekete fatörzs, mely csak félig égett le,
s melynek derekára most a vadszeder futott köröskörül.
A hegyekről alárohanó szél ijedelmesen fut végig a tájon, nem találva
tárgyat sehol, mely vele megküzdjön, a rémes szélfuvásban mintha távoli
gyermeksikoltás és vadállatok bömbölése hallatnék.
Mint valami kisértetes tünemény, három alak fut egymás után a csalitos,
harasztos avarban. Elől egy gyermek, ki a kétségbeesés ijedelmével rohan
a sűrű bokrokon keresztül, sikoltása végig hangzik a határtalan
kietlenen, utána egy nagy fenevad, egy fényes, lomposszőrű medve, ügető,
hánykódó futással, s futása közben morogva, duzzogva, bömbölve, és
leghátul egy magas délczeg női alak, kit, mintha szárnyak vinnének, oly
sebesen vágtat a két előbbi alak után, a szél elmarad mögötte, olykor
hosszas füttyentése hallik, a vadmadáréhoz hasonló.
Az embertelen csöndes éjben elhangzik sikoltás, bömbölés és fütyülés, a
szélzúgás összemossa mind a hármat.
A futók közti tér mindinkább rövidül, az üldözött gyermek elesik a
földre, két ugrással a vadállat utolérte, s egyik iszonyú talpát nyakára
téve, elkezdé körül szaglálni. A gyermek behúnyta szemét, lélekzetét
elfojtá, megmerevedett; a medve orrát szájához tartá: leste, hogy fog-e
lélekzeni? E perczben ott termett a magas, csodás női alak, kinek a
medve ismerő, örvendő nyihogással adott helyet, ki azonban szilaj erővel
ragadta meg mindkét kezével a medve nyakán a bőrt, s azt elrántva onnan,
a bozótos tüskebokrok közé taszította, s azzal odaugrott a gyermekhez,
azt felkapta ölébe és kebléhez szorítá.
A medve azonban éhes boszúval rohant a leánynak, félretéve minden
korábbi ismeretséget, felállt két lábra, s vérengző torkát feltátva,
bőgve rohant zsákmánya elrablására. A leány büszke daczczal tett egy
lépést felé, s míg egy kezével a gyermeket tartá ölében, ideges jobbját
a vadállat torkába taszítá, s egy futó pillanat alatt, megragadva annak
nyelvét, lába elé vágta a földre, s vad, bátor mozdulattal hágott
fejére, s valami szemrehányó állati hangot szólt hozzá, mire a fenevad
nyöszörögve, meghunyászkodva simult elé, a fejére taposott lábat
nyalogatva, mint egy eb.
A leány lehajolt hozzá, megsimogatta fejét, azután az ölébe vett
gyermeket ölelgeté összevissza, ki még mindig aléltan feküdt karjai
között, s szólt hozzá ismeretlen biztató hangokat.
A medve körülnyalta száját, s azután magát megadva, dömmögve czammogott
a leány után, ki az ölébe vett gyermeket hízelegve, csókolgatva
élesztgeté s vitte magával, ismeretlen állati gyöngédséggel nyögdécselve
hozzá, hangokon, minő a galambturbékolás, vagy mint a vad papapály
nyögése, minő a gerliczenevetés, s az a döngés, melylyel az őzek
hivogatják egymást, míg az utána kullogó vadállat nagyokat, hangosakat
ásítva tekingete föl a gyermekre, egészen másnemű gyöngédségek
kifejezéseivel szemeiben.
A gyermek, a mint vitetni érzé magát, lassan, félig felnyitá
szempilláit, s a mint meglátá az ismeretlen, csodás teremtést, kinek
karjai gyöngéden vitték tova, a mint annak állati gyönyörtől ittas
arczába, szokatlan tűzzel világló szemeibe látott, megrázkódék a
borzalomtól, újra lehunyta szemeit, s azt hitte, hogy valami soha nem
látott vad viszi haza kölykeinek eledelül.
A leány érzé, hogy a gyermek tagjai lázasan reszketnek ölében, s leoldá
nyakáról az odavetett fényes vidrabőrt, beletakargatta a fiut, s arczát
ajkához szorítva, leheletével melegíté őt fel.
A gyermek kezdé észrevenni védelmezője biztatásait, s bármennyire
ijesztő volt is előtte annak szokatlan kinézése, közelebb bújt hozzá,
karjait nyakakörül fűzte, s félve rántotta föl mezítelen lábacskáit, a
mint a vad kisérő a havasi medve, gonosz tréfával kapkodott fel
hozzájok.
Mintegy hat éves pórfiu lehetett. Anyja sokszor fenyegette az erdei
leánynyal, ha rossz volt. Most az eszébe jutott, összetette kezeit s
szepegve könyörgött az erdei leánynak, hogy ereszsze haza anyjához, soha
sem lesz rossz többet.
Elment anyja szava ellen málnát szedni az erdőre, már tele szedte
szilkéjét, midőn észrevette, hogy a szomszéd bokor mellett meg egy nagy
fekete medve szedi szintén a földre hullott málnát. Ijedten futott el
onnan, kosárkáját is ott hagyva, a medve először kifalta a kosárból az
epret, s azután kergette meg a fiut, megette volna őt is, ha a vad leány
el nem kapja előle. Most ő belőle is vadfiu lesz, gondolá magában a
gyermek.
A leány pedig vitte őt egyenesen erdőn, bokron keresztül, tán valami
sejtő ösztön vezérlé valamerre. A medve megérté az irányt, mert sokszor
lefeküdt a leány útjában, mintha el akarná zárni előtte a tovább
mehetést, s nyugtalanul hentergőzött, idomtalanokat vetve esetlen
alakján. A leány nem ügyelt rá, csak a gyermekkel volt elfoglalva, azt
tartogatta, melengette s beszélt neki ismeretlen szavakat, minőkkel az
állatok beszélnek egymás között.
Lassankint tisztulni kezde előttük a környék, a közelből kutyaugatás
szólalt meg, a ritkáson át néha egy-egy ablak gyertyafénye villant
keresztül. Egy faluhoz értek. Kisded házak fehérlettek elő a
hegyoldalban elszórva.
Itt a medve aggodalmasan leült két hátulsó lábára, s füleit hátrahúzva,
lihegő nyelvvel tekingete szélylyel, mintha semmi kedvet sem mutatna a
tovább menetelre. A leány tova ment, nem ügyelve az állat intő
nyöszörgéseire.
A gyermek hallva a kutyaugatást, felvidulva tekinte szét, s a mint a
falut meglátta, repesve mutatott arra, szaggatott szavakban rebegé: «a
mi házunk!» – «édes anyám!»
A leány megérté a gyermek örömét, s el kezde vele szaladni, a gyermek
örült, kaczagott, a leány nem hallott emberi kaczagást még soha,
megtetszett neki a hang, eltanulta, s aztán kaczagva vitte a fiut a
mutatott ház küszöbéig, ott letette, megölelte, a gyermek megcsókolta
arczát, s egyszerű kedveskedéssel szólt hozzája:
– Köszönöm, jó vad leány, hogy haza hoztál anyámhoz, ha apám kimegy az
erdőre, megmondom, hogy vigyen neked is valamit.
A leány valami könyet érzett szemébe tólulni, lassan, andalogva ment az
erdőbe vissza; valami nagy fehér kutya utána futott a faluból, csak
akkor vette már észre, midőn egy ugrásra volt hozzá, akkor elkezdett
szaladni, futott az erdő széleig, az eb mindig nyomban üldözé, ott a
leány sebesen, mint egy vadmacska, felkapaszkodott egy fára, s annak egy
nagy, vastag ágát iparkodott letörni védszerül.
Az eb néhány pillanatig dühösen üvöltött fel a fára, midőn hirtelen az
erdőből egy nálánál hatalmasabb állat ugrott elé – a medve. Az eb futni
akart, a medve vad ordítással szökött rá, s nyakánál fogva megkapva,
felvetette a hátára, s azután futott a vadleánynyal együtt, zsákmányát
czepelve hátán ismét be a rengetegbe.