Még sötét van mindenütt, – a csillagok égnek, emberek alszanak, s már a
Tátra legmagasabb csúcsán piroslik a hajnal fénye, mikor maga a nap még
a tengerek alatt jár.
A magas csúcs hófedett alakja rózsaszinűen jelen meg a múló éjszakában,
a feketekék csillagzatos éggel csodás ellentétben.
De lent a völgyben még ködös éjszaka van, még ott tán egy óra mulva lesz
reggel.
Mélyen, mélyen, sziklák lábainál, beárnyékozva kietlen fenyő
rengetegtől, van egy tó, egy fekete vízmedencze, bele düledező vén
fenyőfák usztatják benne örök lombjaikat. A sziklák meredeken, magasan
emelkednek föl körüle, még alulról is szédítő rájok föltekinteni.
A tóból egy folyam ered, távolabb útat tör magának a sziklák között, s
száz ölnyi mélységbe menydörögve rohan alá, fehér köddé, fehér habbá
törve, mire leér. A sötétben csak a küzdő, tomboló zúgás hallik, a mint
a dühös vízroham ostromolja a sziklákat, minden században le-letörve
egyet, maga a folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.
A havasi csúcs mindig világosabb, majd bibor, majd aranyszinű, az éj
árnyékai lejebb húzódnak a völgybe, és úgy tetszik, mintha ott
összejőnének s még sötétebbé tennék annak éjszakáját.
A tájak, az alakok körrajzai már látszanak, de még minden feketén. A
sziklák, az erdők fái, mind feketék, éjszinűek, és a tó, mely alakjaikat
visszaadja, olyan, mint az a fekete tükör, melyből a bűvész a jövendőket
nézi.
Csak alant, a szakadékban látszik valami fehér köd, valami kígyózó fehér
habsugár, mely örök zúgással rohan le a völgybe, nem hagyva soha egészen
elnyugodni, elfeketülni az éjszakát.
Hirtelen, mint egy ébredő istenség, kivillanik a nap az útját elálló
ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, a tűzisten egy tekintetére a
fekete tárgyak ezer színt öltenek. A fekete fák ős zöld lombjaikkal
tünnek ismét elő, kék és liliomszín a gránitos szikla, néhol, a mint a
kén kiverte magát rajta, vagy hol a czinóber zegzúgos erei látszanak,
vagy a hol a moha fogamzott meg, a hasadékokban sárga, piros és zöld
foltokkal terhelve.
A fekete tóban a napsugár ragyog, s honnan a földalatti víz fölveti
magát, kilencz helyen a bugyogó forrás smaragdszínt játszik benne.
Virág nyílik minden nyomon. Kékellő csengetyűk, piros havasi rózsák
rengnek a folyam medre felett, s hullatják a vízbe illatos leveleiket, s
a habbá tört folyam hófehér ködéből, mint a nap teremtő sugára, bűbájos
szivárvány emelkedik elő tündöklő hét szinével s diadalívként hajol a
vízzuhatag egyik partjától a másikig.
Ilyen lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először hangzott
a szó: «legyen világosság».
A táj megnépesült illatos virággal, zengő madarakkal, minden, minden
gyönyörre látszik teremtve lenni; – ilyen lehetett a percz, midőn
elhatározá az úr, hogy e mindenségnek legyen királya, legyen ember!
… És ime – mi alak jelenik meg a vadrózsákkal ölelkező fenyőbokrok
közül?
Egy nő?… Egy tündér? vagy elvadult leányzó, kit anyja kidobott a
vadaknak, s azok fölnevelték, – szépnek, erősnek, vadállatnak?
Körültekint a vad, ragyogó szemekkel; mozdulatai vadak, délczegek, mint
leopárdé; a nap, ég, virágok, minden mosolyogni látszik reá, hirtelen
elsimul arczáról a szilaj kifejezés, valami szelidebb tekintet,
hasonlatos a mosolyhoz, vagy a hála kifejezéséhez, derül föl rajta,
keblén összeteszi két kezét, s a mint végig tekint a dicső mindenségen,
s szemeivel végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről
fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.
Megérté-e azt a varázsbeszédet, mivel a természet szól teremtett
lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb lélek, ki nem tagadta
meg jobb érzéseit, megért? Míg testét vadállatok bőre ruházza, míg
nyelve azok egyszerű kiáltásait beszéli, a szív ember szíve, és a lélek
Isten lehellete maradt-e belül?
Ott megáll a zuhatag előtt. Leveti egyszerű leplét, mit vidra viselt ő
előtte. Gazdag haját, mely borostyánindával volt csomóba felkötve,
lebontja, az végig hull térdig érő gazdag hullámzatban idomzatos testén,
melynek minden tagja oly tökéletes, a mint ez az Isten kezéből
legelőször kijött.
Azután a habzó permeteg alá lép, egészséges testét a porrátört víz
jéghideg harmatába fürösztve, s a mint ott áll a hófehér köd közepében,
alakja könnyű rózsapírral belehelve, égő arczával s felemelt kezeivel,
vágyva, ismeretlen kéjjel fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány
közepett, mely glóriaként fogja őt körül, a völgyfenék sziklás
torkolatából, a sötét fenyvesek közül, egy férfi alakja tünik elő.
A vadász egy perczre mozdulatlanná varázsolva állott meg a tünemény
előtt, nem így a vad.
A mint megpillantá üldözőjét, a vadmadáréhoz hasonló kiáltással szökött
ki a víz medréből, s mintha valami állatontúli ösztön sugallta volna
neki, hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon az, mit most
védenie kell; mielőtt elfutott volna, előbb egyszerű öltözetét kapja
hirtelen magára s azután vadszilaj tekintetet vetve háta mögé, rohant az
erdőnek.
A vadász utána. Felhevülten, elbűvölve üldözte a tüneményt. Rohant
sziklákon, bokrokon keresztűl eszeveszetten, nem látva a veszélyt, csak
a bűbájos alakot, mely bele vezeti.
Az pedig futott előle, sebesen, mint az őz. Futó lábai alatt alig
hajlott meg a fű. Szikláról sziklára szökellt. Minden izma aczélból
látszott alkotva lenni. A vadász messze maradt el tőle. A leány
nemsokára a berkek sűrűjébe érve, ott a bokrok között eltünt a vadász
szemei elől, ki őt még mindig nem szűnt meg üldözni.
Azonban épen a sűrű berek, mi annyiszor volt menhelye, lőn ez egyszer
árúlójává, hosszú leeresztett haja, mit meglepetésében elmulaszta újra
tekercsbe kötni, mindenütt fennakadt a gátló cserje között, ha egy
helyütt kibontá, másutt érzé magát megfogva, s mentül inkább sietett
szabadulni, annál inkább bebonyolítá magát sűrű, hosszú hajfürteivel.
Már hallá a futva közelgő vadász lihegését, ki észrevéve vadja
vergődését, kétszeres erővel sietett azt ott lephetni, mielőtt újra
kiszabadíthatná magát, s mint a madár, melynek csak tollát fogta meg a
tőr, elvadult méreggel tépte vissza haját a nyüzsgő tövisek közől, s azt
kezével keblén összefogva, oldalvást kiugrott a berekből, s keresztben
futott el a vadász előtt, visszatartva a zuhatag felé, mely itt két
egyenlő magasságú sziklafal között rohanva végig, egy szakadékot
képezett, a mely messziről elég keskenynek látszott arra, hogy egy
kétségbeesett szökéssel át lehessen egyik partjáról a másikra ugrani.
Azonban, a mint a sziklapárkányra ért, hirtelen visszahökkent a leány. A
két szikla legalább hat ölnyire volt egymástól. Közöttök ötven ölnyi
mélységben zúgva rohant a bérczi folyam, s alant egy szélesebb
medenczében megtorlódva tajtékozó tavat képezett, melyből egy keskeny
szakadékon át azután megint oly dühvel, oly erőszakkal rohant alább
alább, szikláról sziklára.
Kétségbeesve fordult innen is vissza, végig futott a sziklapárkányon,
valami rést keresve, melyen lefuthasson rajta. Mindenütt meredek volt
az, mint a fal, a fehér követ simára köszörülte a rohanó zuhatag, mely
ezredek óta váj magának medret a kemény, szilárd kőben, hol csak itt-ott
kapaszkodott meg egy-egy csenevészett tamarik- vagy gyalogfenyő-bokor.
A vadász már közelgett menekülni nem tudó vadja felé. Ez lihegve jártatá
villogó szemeit köröskörül. Látta, hogy nincs menekülés. Letekinte az
alatta mélyedő örvénybe, a folyam tajtékot hányva rohant le a tóba, a
kiálló sziklákat el-eltemette a feltorló hullám, úgy ordított, úgy
csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne
visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel közelge a vadász,
kitárt karjai elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni
látszott a kéjtől, az örömtől.
Mint a fészkén lepett sas fordult ekkor felé kétségbeesetten a bájoló
fenevad. Félig hátra hajolva, ellenére szegzett hiúz szemekkel, szökésre
készen várta azt, behorgasztott ujjait a csatára készülő keselyű
körmeihez hasonlóan a közelgő arczának irányozva.
De ez nem gondolt a leány kezével, nem védte magát ellene, hanem a mint
hozzá ért, hirtelen átölelte annak karcsú derekát, s hevesen magához
ragadva, azon pillanatban vérpiros ajkára egy égő csókot nyomott.
A leány, kinek arcza egy percz előtt lángba volt borulva, hirtelen
elhalványult, fölemelt karjai lankadtan estek le üldözője vállaira, de a
következő pillanatban még egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és
minden tagjait, vad, leopárdi vonaglással feszíté ki magát az őt ölelve
tartó karok közől, s üldözőjét egy dühös taszítással elhajítva magától,
vakon, eszeveszetten a mélységbe leugrott.
Üldözője, a szőke ifju, rémült kiáltással kapott utána; késő volt.
Megdermedten állt meg a sziklapárkányon, elveszett zsákmánya után
tekintve.
A sziklaoldalból néhány tamarikbokor nőtt ki, a szédelgő mélység fölött
tengődve. Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában
öntudatlanul ragadta meg annak egyik ágát, mely egy pillanatra
meggátolta további esését. E pillanat elég volt arra, hogy eszméletét
visszanyerje. Hirtelen széttekintett. Alatta közvetlenül a kiálló hegyes
sziklák, miken szét kell zúzatnia ha leesik, néhány lépéssel odább a
zuhatag által képezett meder, melynek tajtékozó habjai tombolva
csapódnak fel a sziklára. A tamarikfa gyökerei alig voltak belenőve a
sziklahasadékba, s a fergeteg által oda vert porhanyó föld a rázástól
kezdett alá hullani.
Ernő, az ifju üldöző, már látta oda fenn, mint válnak el a bokor
gyökerei sziklás tartalékjoktól, a bokor mindig alább hajlik, az ágak
recsegnek.
– Isten segíts! kiálta kétségbeesetten, térdre hullva.
A leány föltekintett e sikoltásra. Nem érté a szót, de látta az eleven
kétségbeesést üldözője ajkán, ki őrült bánattal nézett le rája, a könyet
szemében, a sápadtságot arczán, s szelíden tekinte föl rá újolag,
mintegy biztatólag, azután hirtelen összehúzta magát, egy villanó
pillanatot vetett fel a bokorra, s azon perczben, midőn az már szakadni
készült terhével együtt a mélységbe, mindkét lábával egy elastikus
lökést adott testének, s bámulatos ügyességgel pattant le a szikla
oldaláról, ívet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett a
hullámzó tó medréig, melynek tajtékos kék vizei összecsapódtak felette.
Ernő lélekzetfojtottan nézett utána a sziklapárkányról. Néhány pillanat
múlva ismét megjelent a leány a víz felett, küzdve a haragos hullámmal,
mely hol fölveté, hol elmeríté újra. Nem sokára kiért a tulsó partra a
tomboló örvény vészei közül, ott leült egy terebélyes fa alá, hosszú
haját kiteríté a forrón sütő napra, s ott maradt eldőlve a virágos
fűben, gyakran föltekintett a tulsó parton álló ifjura, kitől nem
félhetett többé, a köztük elrohanó vizesés nem hagyta őt átjönni, és a
kitől még sem futott odább, hanem ott maradt őt nézve, soha nem ismert
kiváncsisággal, s játszadozott hosszú sűrű hajával, melyet a napsugárban
szárítgatott.
Amaz pedig ott túl őrjöngött, őt ekként látva és hozzá nem juthatva.