Három ifju lovag ült együtt a kastély erkélyén. Kettő közülök közönséges
alak, kikre nincs miért figyelmet fordítani, a harmadik a kastély ura.
Darvai Ernő szép szőke fiatal ember, ki az alatt, míg társai koczkáznak,
mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol kéklő erdőkre
bámul.
Az erdők felől egy lovag közelít csatlósával a kastély felé, az ifju
tétova szemei csak akkor veszik észre, mikor a hallható lódobogás
figyelmezteté rá, kezével mosolyogva int neki, azután csodálkozva csapja
össze kezét, s a mint a jövevény nagy sietve vágtat be a kapu alá,
társaihoz fordul kaczagva:
– Tamás megjött, de nemcsak hogy medvét nem hozott, hanem még a kutyákat
is mind ott hagyta.
Erre megnyilik a terem ajtaja, s a sárosan, csatakosan belépőt egyszerre
háromszorosan üdvözli azon kaczaj közt tett kérdés, hogy hol maradtak az
ebek?
– Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy
karszékre, s hevesen szórja le magáról kalapot, keztyűt és vadászkürtöt.
Medvére mentem és ördögre akadtam, minden kutyámat agyon verte.
– Kicsoda? Micsoda? kérdezék össze-vissza.
– Mit én tudom! Valami emberi medve, vagy erdei manó, vagy görög
istenasszony. Fogalmam nincs róla, hogy micsoda?
– Beszélj okosabban.
– Jó volna, ha tudnék. A mint a zuhatag alját elkezdtem hajtani,
hirtelen egy gyönyörű medve szökik föl kopóim előtt, oly nagy, a minőt
még életemben soha sem láttam. Szőre nem volt oly molyette, gubanczos,
mint más medvéké szokott lenni, a kik teli heverik magukat bojtorjánnal,
hanem szép fényes, fekete, mintha mindennap fésülnék. «Hajrá!» kiáltok
megörülve kopóimnak, azok elkezdik sarkalni, a medve nem áll velök
csatába, hanem fut sebesen fölfelé a vizesési sziklának, a hova
lehetetlen lóval utána menni. Én leszállva lovamról, veszem fegyveremet,
s rohanok utána, s tüskén, bozóton üldözöm, míg végre a medve
barlangjához érve, oda éktelen ordítással beszökik. E pillanatban valami
csoda lép elő a barlangból, csodának nevezem, mert más nevet nem tudok
neki adni, egy leányalak, egy embernek maszkirozott fenevad, egy
pokolbeli dæmon a legszebb angyalarczczal, egy holtnak hirdetett
félisten, egy elveszett gyermek, kit medvék neveltek, magas, idegzetes,
karcsú; szemekkel, mint a villámló éjszaka s kezében egy akkora
husánggal, hogy nekem két kézre is adna mit czepelni. Rögtöni
meglepetésemet még ebeim is oszták, elhallgatva egy perczre a nem várt
királyi vad előtt; abban a pillanatban a csodás bestia vadállati
ordítással rohant rájok, s buzogányával, mit úgy forgatott kezében, mint
hölgyeink a legyezőt, három percz alatt mind egy lábig agyon verte. A
medve ez alatt egyre ordított a barlangban, de nem jött elő, hanem
hagyta egyedül végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E
pillanatban azon eszme vett erőt agyamon, hogy ez alak nem ember, hanem
vadállat s tán ijedtségnek sem szégyenlem nevezni azon érzést, mely
ekkor elfogott, fegyveremet ragadtam, czéloztam és rálőttem. Reszkető
kezem nem talált, de a ráintézett lövésre felsikoltott a leány, s
ijedten hátra tántorodék. De már e sikoltás emberi hang volt, s az
ijedtség egészen emberi vonalmakat adott arczának, úgy hogy én
megborzadva ejtém ki kezemből a fegyvert, érezve, hogy ez nem vadászat
többé, hanem gyilkosság. Ő visszafutott előlem barlangjába, én pedig az
egész úton azon törtem fejemet, hogy álmodtam-e, vagy ébren láttam ez
alakot.
– Valami elveszett gyermek lehet, mondá egyike a lovagoknak, kit a
medvék megtaláltak, s a helyett, hogy megették volna, felnevelték. Ha
szoptatós vad talál meg kis gyermeket, rendesen nem szokta bántani,
hanem haza viszi kölykei közé, s magáénak fogadja.
– Hajtó vadászatot kellene rá tartani, szólt a másik, s valahogy hálóval
elfogni, mindenesetre emancipálni kellene a medvék társaságából.
Legutoljára szólt bele Darvai.
– Szép-e? kérdezé kaczérul.
– Csoda szép! magasztalá a vadász, a minő neméhez a női szépségnek még
nem vagyunk szokva. Termet, idomzatok, arczvonalok minden tökéletes
rajta.
– Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.
– Tán magad akarod látni?
– Látni és legyőzni, mondá Ernő büszkén és önhitten.
– Vigyázz magadra, e lény a vadállatok közé tartozik, kik fogaikat és
körmeiket használni tudják.
– Ha nő, ismerem ellene a fegyvereket, s ha vadállat is, himje láttára
meg kell szelidülnie.
– Az ördögbe, mormogá a vadász, hímje volnék én is, s elkergetett.
– Ah barátom, a nőfarkas is válogató, te csak medvéket ijeszteni vagy
már jó, nem nőket szelidíteni. Annál inkább, minthogy rá is lőttél. Ha
rá akadok, tizet teszek egyre, hogy el is hozom.
– Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász, hogy medvéje is van, a ki
tán medvének épen olyan szép, mint te grófnak, s lehet, hogy a medve
szerelemféltő.
– Akkor megölöm a medvét s elhozom a leányt, úgy is sok ember szeretőjét
csábítottam már el, még csak medvéét nem. Ki tartja a fogadást?