Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket
az ébrenlét sem töről ki emlékemből, de mik ott ragadnak szivemben,
újabb, sötétebb képekkel olvadva össze.
Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyon fárasztá
a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül, láthatártalan
oceán közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű,
sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat,
s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető
kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.
És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok várurak vastag sziklavárat,
nagy nehéz falakat, sziklába vájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny
ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kínzó
ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat
követtek el. – – És elveszének mind. – – Mert élő volt a hegy. Gyomrában
élő lángok laktak, s mikor nem tűrheté, melylyel elhalmozák,
megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját
fejéről, s haragja megolvadt ércztüzével urat és szolgákat mélyen
eltemetett.
Még azután századok lefolyásáig hányt önvállaira lángokat, s a tengert
maga körül tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az
égre, mely egykor menykövekkel sujtolá. Aztán kihűlt, lecsillapult dühe,
kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén,
magánosan, testvértelenül, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a
vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben megrázkódik,
megmozdul, mélyen dörg – s elcsendesül.
* * *
Másszor azt álmodám, hogy megöltem magamat.
Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt,
melyben ringattak, s a temetőárkot, melybe majd ledobnak, mindent, a mi
él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sír férgeig, a mely meg
fog rágni, s szivembe döftem az éles kést. Omolt a vér, a mint kihúztam
belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a
szív megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek
mezitelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma piros száján,
s mint a madár, a kit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenül maradt ott
ülve, várva a halál bús angyalát, a ki majd elvezesse azon sötétlő
ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.
Várt, várt, a nemtő nem jött érte.
Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyiltak
fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. A nemtő nem jött, ki őt
elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután
élni fog.
Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles,
végtelen világban? Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt
találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá és nem szólíták meg.
Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája; minden élethagyott
testet fölkeresett, egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a
menyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt
elkárhoztatva.
És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek
és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.
Ment, ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kísérték, vakító
napok ragyogtak elé idegen, nem melegítő világgal, ismeretlen holdak,
ismeretlen földek kerengték körül. Megölelte a hulló csillagot, hogy
vele együtt semmivé lehessen, – a csillag meghalt, de ő élve maradt.
Versenyt futott az égő üstökösökkel, kit átkos útja kívül kergetett a
világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez útat, mire
visszatértek, az örökkévalóságból még egy percz sem mult el.