… Oh örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szívnek, te kezdet és
végnélküli iszonyú lény, mily kínzó még álomnak is a te képed!
* * *
Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.
Meg volt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyen
született; el a népeket, miket egykor szült és ismét benyelt, a
pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a mumiák is elrohadtak. Nem
lehetett a kerek földön sírt ásni, melyben már egykor halott ne lett
volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.
És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott
róla, a mi él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek
többé, csak az ember és annak kevélysége.
Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bünhődés tárgya, jutalmat
kapott a gyilkos, kigyófulánkot a jóltevő, s mentül törpébb lett az
emberi nem, annál magasabbra emelte arczát és tagadta teremtőjét, az
Istent.
Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak
nevezte magát a kerek föld népe.
Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy
emberért élt még a világ, ez egyért kimélte meg a földet az Isten.
De ráakadtak embertársai.
Kínpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei
alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.
És az ember erős hittel mondá: «van Isten» és meghalt a hóhér kezében.
Ekkor máglyára hurczolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld,
teremtője «ne legyen» szavára, fölszínétől magva közepéig keresztül
fagyott és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.
Ugyan ekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb
királya a földnek harczolt a fölött, hogy melyiket illeti közülök az
isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.
Fehér, sápadt lett a föld köröskörül. A nap nem csalt ki több meleget
belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban,
e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a
másikba, egyik kietlen, hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó,
egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan
függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.
* * *
Egy apa fiát átkozta meg.
Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember
fehér haját lobogtatta a szél.
Kilenczven év fehéríté meg e hajakat.
És becsületben őszültek meg azok.
Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre
gyalázatot hozott… Hazáját árulta el.
És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta
gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar ordítását. A
csillagok szemei kápráztak.
– Légy elátkozott! kiálta vért sírva két szeméből.
És az ég millió csillagai közül egy megindult e szó után helyéről s
sziporkázva szaladt végig az égen és aláhullt.
Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.
* * *
Ilyen látások kisértenek meg álmaimban.
De az ébrenlét semmivel sem jobb.
Oh, hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arcz,
e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.
Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama
vérfoltokat, miket kívülem senki nem lát, dúlt arczokat, kik engemet
ismernek, de kiket én nem ismerek, – mély örvénynyilásokat a földben,
miknek ingó szélén állok.
Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó,
fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a
sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arcz tekint rám vissza onnét
ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arcza vonásai még
kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arczot
megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utol
ne érjen… Saját arczom viszfénye az.
Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg
sóhajtást arczomra, oly hideget, hogy szívem megáll bele, vagy el nem
vonható titkos ujj mutat rám, felém fordúlva, bárhova kerüljek, s
kisérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a
kigyó levágott farka, mely naplementig életben marad.
Majd mintha repülnék. Rohanok egyedül határtalan síkon, sötétlő fellegek
között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van s kezdődik az
örökkétartó semmi. Onnét ismét a földre hullok…
Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?