Másszor egy várost láttam égni. Kiknek házaik égtek, őrülten futottak
alá fel s imádkozának az emberekhez és káromolták az Istent. Hát ha majd
az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és ordítani akkor!
kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták
kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látványban.
S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyulladtak ki s
lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt.
Emeletes házban csecsemősírás hallatszik, ajtók és ablakok s fenn a
gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiu elszántan betört
a zsarátnokzáporon keresztül a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű
férfi! visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte odabenn
zsebeit ezüst és arany szerekkel s odább állt velök, mily nagylelkűség!
* * *
Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kísérte a bársonynyal bevont,
aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimultat,
gyertyákat osztogattak és halotti czímereket és fátyolt minden
kísérőnek. Meghordozák a halottat minden piaczon keresztül, s mikor a
temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a
sírboltba vele, le akarta magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a
földre vetni és hívni a halált.
Szegény asszony.
Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem
volt természetes s a holtat ismét felvevék sírjából s úgy találták, hogy
méreggel végeztetett ki a világból.
Az özvegyasszony ezalatt eltünt. Ki sem tudta hová?