Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyujtogatott,
megérdemelte a halált. Pedig mindnyájan meghalunk és így mindnyájan
megérdemeltük azt; csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva
ráadásul e büntetéshez.
Felhagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete
nem volt többé, végig tekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a
mezőt és nézett és tátotta száját, – mennyi fej! és e sok fej közül
egyedül az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.
Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sírt, csak nyögött,
szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s a mint ott
fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja…
Mint nézett a halálra-itélt, mint nézett a távolba, nem jön-e fehér
zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle
térdelnie, kezeit hátra köték, haját lenyirták. Még mindig nézett a
távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé
semmit. Kétségbeesetten feszíté akkor kezein a kötelet, szét akarta azt
szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, –
végre elszakadt, – e perczben gördült le feje lábaihoz. A vér magasra
felszökellt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az
elszabadult test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két
kezével a vérpad szélibe fogódzott, míg a levágott fő kinyilt szemekkel
bámult a bakóra.