Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja
van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az
emberméltóság is lekopott arczáról, s csak abban különbözik a többi
vadállatoktól, hogy mindig részegen találni; gyermekei is borszeszen
nevelkednek föl, azt szíják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a
természetnek a fák, ezek a délczeg óriások, mindenik megfelel a czélnak,
melyre alkotva van, zöldül, árnyékot tart, gyümölcsöt, vagy virágot hoz,
menedéket ad a madár fészkinek s védi azt a viharok ellen, míg az ember,
ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztítani tud. Miért
nem teremté őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a
hatodikra…
S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben
istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e
porszemnyi atom körül, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja
maga körül a nap. Még rájövünk, hogy el fogjuk ismerni, hogy minden
lénynek van lelke a világon… nézd: e virág mily kellemmel tudja
megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog, vagy
kaczérkodik. Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből, hogy
legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört
virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszinűt, vagy világos
zöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? vagy talán az
illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a
baljóslatú sötét tekintetet? ki ne látná a virágok legpompásabbjain,
hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a
madarakkal beszélni, kár, hogy a mai tudósok nem görögök és nem bölcsek,
megtanulhatnának beszélni a virágokkal.