Futottam a világból. Szeretőmet és csábítóját megöltem.
Épen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak, midőn egy
döféssel keresztül döftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták,
vérök összeömlött s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány
még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám
tekinte velök… Hajh e tekintet mint szivembe égeté magát! még most is,
ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép és jövendőt mond
fejemre. Véréből egy csepp kezemre fecscsent, siettem az erdőbe, hogy
azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig
mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék.
És azóta is sokszor mosom kezemet és soha le nem megy róla. Ott lesz az
rajt, mikor majd azt az itéletnapkor fel kell tartani az örökbiró
eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bünhődni fogok, de nem emberek kezétől.
Az örökigazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az
emberek itéletét megvetem.