Volt egykor egy férfi, ki egy leányt őrülten szeretett.
Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet
megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen,
megosztá vele falatját, s éjt, napot átfáradott, hogy legyen vele mit
megosztania. Viselte a gyalázat pirját homlokán miatta, hordozta a sors
balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak
terhét miatta s kiállta mindazt, a mi az életben és a halálban keserű.
A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.
Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget, egy fájdalom, egy élet, egy halál
volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta
jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól az esküt.
– Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát igér, s ennek ajtaja, a
koporsófödél, számodra megnyílik, oda is veled megyek, ott sem hagylak
el.
Ezt mondtam én a leánynak.
– Ha lesz egy másvilág, mely szebb hazát, szebb világot igér a sír után,
onnét is eljövök, hogy tied lehessek.
Ezt mondta a leány nekem.
Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a leány oda, s én nem mentem
vele. Elment s engem látogatni nem jár.
Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang? a villám dörgése s a
szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hívó eskü.
Üres hang az eskü. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?