Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végig borzadt,
elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört
fáklyával, faragnak.
Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szivemben és
szivemen kívül látni, csak az ő arczát kelle néznem és láttam azt.
Mint elsápadt ez arcz, mint elveszté pirját, midőn első csókom
szempillájára nyomtam… Megérzette e előre?…
A második csók ismét visszahozta arcza rózsáit. A leány szebb lett, mint
azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e
titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:
Hű leánya előtt
Térdre borul a szerelmes,
És esküszik annak
Oly tiszta szerelmet,
Melynek heve s lángjai el nem apadnak,
S csókolja a leányt,
És vissza a leányka a térdepelőt…
Mért borzadozol
Szép Emma, mi bánt?…
Künn a hideg éjben
A szél szava szól…
S rémes szekerében,
Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
A bőjti boszorka lihegve halad…
S mint végig utaz
Az éj viharában,
Mormogva magában
Igy szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz…
Szép Emma mi bánt?
Mért borzadozol?…
Alkonyat volt. Hallám, a lány mint nevetett e mese után, de érzém,
tagjai mint reszkettek ölemben.