Mennyi keserű van az ember éltében.
Ha mindazt föl akarná jegyezni, gyermekkorában kezdhetne hozzá s
megőszülne, még sem érné végét.
Pedig édessége csak négy van a létnek.
Az anya teje, a szerető csókja, a bor lángja és az ellenség vére.
Jut-e még eszedbe az a virágos kert, melynek kóróit is rég szétfútta a
szél? Az a nyájas, bús, könyező nőarcz, mely betegágyadnál éjeket
virrasztott át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hízelgő
hangok? oh minő messze, minő messze vitte e képeket az idő! ha jutnak
eszedbe, tartogasd meg őket féltett ereklyeként, mert vissza nem jönnek
sem ez életben, sem a másvilágon. Még egyszer fogsz anyai keblen
pihenni, – a föld kebelében, mikor sírba tesznek. Ki fog akkor édes
hízelgéssel reggelenkint felkölteni?