Fehér arcz, sötét szív.
Milyen fehér az ember arcza, milyen fekete az ember szíve.
Az ember a természet mostoha gyermeke.
Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül
szüli a világra, mintha azt mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj! ha élni
akarsz, mi gondom rád.
Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzéseinek börtöne vagy s
mindennek, a mi szennyes indulat, rabszolgája.
Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd s a föld
virágait letépd.
Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle?
Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz,
király volna a neve!
S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?
Kevélység dæmona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te
gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te
vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete
egy buborék élete, mulattasson?…
Minek hordod oly fennen arczodat?
Végy egy marok port és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal
tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te
vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy s gázolni fog rajtad,
mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arczát az égnek emelni;
királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép
félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé…
Minek hordod oly fennen arczodat?