1846.
Mintegy két éve lehet, midőn megtanultam, hogy az életben több a
fájdalom, mint az öröm.
Megtanított rá a világ. Oh, a világ igen keserű iskola.
Akkor még fiatal voltam, most már nem vagyok az. Hála Istennek,
megvénültem; úgy hiszem, hogy annak, ki többé semmit nem fél, semmit nem
remél, nem hisz és nem szeret, kinek semmi nem fáj, kit semmi nem
gyötör, joga van elmondani, hogy megvénült.
Mennyi elveszteni való reményem volt még akkor! A reménység szép
természettünemény, szép, mint a szivárvány és el nem érhető, mint az.
Napsugár teremti a szivárványt, meleg szív a reményt. Ragyogó semmi mind
a kettő. Gyermeköröm.
Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, kutatja
a fájdalmat, mintha büszkeséget akarna belőle magának szerezni, mintha
szégyenlené azt, hogy boldog, s büszkélkedni akarna azon sivatag
érzésben, melynek neve világfájdalom. S ez nem érdekessé lenni vágyás,
ez természetes túlömlése minden érzőbb ifjui kebelnek. – Még ekkor
nincsen semmi joga azon sötét arczhoz, melyet visel, semmi joga az
embert gyűlölni s lelke borújában keresni a magányt, mely oly sivár
legyen, mint gondolatai; semmi oka kitagadni magát a világból; oh,
mikorra a keresett fájdalom napjai megjőnek, mikor a keserű ital, mit a
szenvedések pohara nyujt, a lelket átjárja, nem mutatja többé az arcz a
szív fellegeit, nem ád hangot szenvedéseinek, hanem megtanul örömöt
hazudni, mert tudja, hogy a bánatért még ki is nevetik.
Most a legvigabb fiu vagyok azok közt, kik kalapjaikat valaha
félreviselték; ott vagyok, hol legtöbb zajjal jár a világ. Csókot,
ölelést, szép szót és ütleget kapok és osztok. Számtalan emberrel jövök
naponként össze, egyik barátomnak, másik ellenségemnek nevezi magát; a
mi nekem mindegy.
Ezelőtt két évvel a beszkidi fenyves erdőben laktam.
Egy rokonomnak, kit ott szép birtokkal áldott meg az Isten, volt a
hegyek közt csinos majorsága, nem messze tőle kallómalom, melyben rezet
zúztak s benn az erdők között néhány mészkemencze. Ezeknek lakóiból
állott környezetem; nem mondhatnám, mintha valami nagy conversatióm lett
volna az emberekkel, beszélni nem tudtam velök, mert nem szóltak emberi
hangon; tetőtől-talpig idegen az egész vidék. Most ha két napig ott
kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig laktam ott, s e
két hónap volt legszebb része életemnek.
Akkor bennem volt a világ, magammal hordtam azt, most kívülem van és ő
ragad magával.
Csalatkoztunk: én is, a világ is. Én benne. Ő bennem. Hanem azért
egyikünk sem akasztotta fel magát s most igen szépen megférünk
egymással.
Minő gondolataim voltak akkor! Ha hosszú fáradtsággal szirtről-szirtre
kapaszkodva végre a legmagasb bércztetőre jutottam, honnét megjelenő
arczom a kőszáli sast ijeszté zúgó repülésre, s végig tekinték az
alattam terülő, embert nem mutató vidékre, a hűs hegyi szellő izzadt
homlokomat verte… Lenn a völgyben már alkonyat volt, távol harangszó
hítta estimára az elsötétült vidékek lakóit, míg fenn a bércztetőn még
látható volt a leáldozó nap sülyedő fényképe, a mint biborszín fellegei
közül utósugárait az ég aranytengeréből szétlövellé. Úgy tetszék
ilyenkor, mintha nekem előbb jőne fel a nap s utóbb áldoznék le, mint
másnak. Opticai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált a feljövő éj
csillagképeivel, mélázva merengve, a mint végig dűltem a gyopárfödte
bérczen s az éj egyhangú sötétéből jövendőt olvastam. Gyakran ott lepett
a bérczei mögül feljövő holdvilág, szomorú halottfényt vetve a világra.
Oh, ily távol emberi szívektől, az éghez ily közel, mily magas sejtések
születtek lángoló fejemben. Megtudtam volna az egész világot javítani!
De, szerencsémre, e műtét nem volt rám bízva. Legalább is lábbal
állítottam volna az ég felé a szép mindenséget, hogy a nap ne süsse
fejét.
Terv tervet űzött zaklatott agyamban. Eszméim egymásra nőttek: oly
buján, mint tán a föld virágai sarjazhattak, midőn a lefutott özönvíz
után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt természetre. E virágok
közül egy sem hozott gyümölcsöt. A telek, mely őket megtermé, most
fonnyadt kórómaradványaikkal van tele s bánja, hogy helyettök nem
csicsókát termett, vagy más hasznos konyhanövényt.
Hála Istennek, ez eszmék nem bántanak többé, még emlékeiktől is
megszabadultam.
Ha most visszamennék azon tájra, tán újra eszembe jutnának. Ha látnám
azon havasokat, mikről alánéztem, látnám a vén fenyőt, mely alatt a vad
madár kiáltásait hallgattam, és a havasi rózsabokrot, mely indás ágaival
a bérczhasadékból fejem fölé hajolt, halavány virágszirmait egyenkint
hullatva el; ha újra hallanám a titokszerű hangot, mely a csendes
rengetegben olykor megszólamlik: panaszos kiáltás, madárszó, vagy kóbor
lélek hangja; ha érzeném a vad erdők lélekemelő illatát, vegyülve a
virágos pázsit friss demutszagával! – ha feküdném a halkan zúgó bérczi
csermely mellett, bámulva a beléhajló ágat, mely lombjait a hűs
kristályvízben füröszti, s hallanám a közel madárzenét s az ércztörők
távol zuhogását, s a pásztorkürt tévedő hangjait; tán mindazon eszme
föltámadna bennem, mi ez emlékekhez híven csatolva van: mindazon ragyogó
ifju gondolat, miknek szivárványegysége, mint egy nyári délután képekben
gazdag álma, le nem irható, de el sem felejthető.
De nem, az emberéletben nincsen kétszer tavasz. A mely virága ennek
elnyilik, nincs napsugár, mely azt újra virágzásba hozza.
Ily lélekállapotban olykor naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves
rengetegben. Életmódom egyszerűsége mellett könnyen tehettem ezt. Órákig
elbirtam nézni a pókot, a mint mesterséges hálóját megszövé, melynek
egyes szálai szivárványszínt játszottak a verőfényben. Néztem a pókot,
melynek alakja oly utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly
dicső. Elkisértem a patakot, mely hűs bércz alól eredt, tisztán, mint a
kristály, partjain virágokkal csókolózott, a hol csöndesen folyt, az ég
látszott benne. Akartam tudni, hogy hol végződik, mentem vele vad
szirtmosásokon, lapályos mezőkön keresztül, míg egy posványhoz vezetett,
hol szétterülve, a bürkök töveit áztatni megállt, fekete poshadt vizében
tekergve úszott a barna vízi kigyó.
Egy ily bolyongásom alkalmával a zivatar véletlen utolért. A hirtelen
támadt szélvész tördelte a fákat a zúgó erdőben, a záporeső egyhangúan
vágott alá a vidékre, olykor a villám nyilalt át az elsötétült égen.
Emberi hajléknak híre sem volt, sem távol, sem közel, s megázni mégis
csak prózai dolog.
Siettem egy közel talált völgyet jókor elérhetni, hol egy aláhajló
sziklahomlok alatt száraz bőrrel hittem végig nézhetni a
természetmulatságot.
A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló bórfenyők fogták el
róla az eget s a sűrűre fajzott gyalogfenyőbokrok tűlevelű galyaikkal
szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot; ha a fergeteg nyakamon nincs,
nem hiszem, hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor
nagy cseppekben kezdett átszivárogni a lombokon, s ez siettetett. Kezdék
lefelé bocsátkozni. Olykor egy kő gördült meg lábaim alatt s ugrálva
futott le a meneteles úton s ezt okosan tevé, hogy előttem futott és nem
utánam. A völgy igen mély volt. Mire a kiálló szikla alá juték, oly
sötét lett, hogy saját orromat sem láttam, a mit ugyan fényes nappal is
csak imígy-amúgy látok. Itt vevém csak észre, hogy jó helyre jöttem;
fejemről ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó
záporzuhatagnak tökéletesen útjába álltam, s ez rosszul biztatott.
Szerettem ugyan mindig a zivatart, örömest hallgattam a hegyektől
visszavert menydörgést s a szakadó zápor süvöltését, de a belőle
származó sárral sehogy sem tudtam kibékülni, s ezúttal úgy vevém észre,
hogy módom lesz benne nyakig fürödni. Mentül előbbre mentem, annál
mélyebbre jutottam, végre csak kezeimmel tapogatva a nyirkos sziklát,
haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott mohos föld csúszott lábaim
alatt s már hallám a mögöttem zuhogni kezdő vízomlást.
E vigasztalan perczben úgy tetszék, mintha világosulni látnám
környezetemet s néhány pillanat mulva kétesen vöröslő félderű kezde
elterülni a völgyben, a villám hihetőleg fenyőbe ütött le, ennek lobogó
vérvilága terjeszte idáig némi reszketeg fényt.
Széttekinték nála. Körülem sűrűn összenőtt fák, – oldalt meredek
sziklafal, csüngő borostyánindákkal, mögöttem – – – megdöbbenve
rázkódtam össze, mögöttem, a sziklához ragasztva, a legsűrűbb csalit
közt rejtetten, egy magányos lak.
Nem akartam szemeimnek hinni; e helyen, – ily elhagyatva, ki lakhatik
itt? Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó
küszöbe előtt nagyot nőtt a tövis, a küszöb és ajtó között felmagzott a
perje s az ajtó ragasztó hasadékaiban sárgultak a gombák. Ösvény nem
vezetett hozzá sehonnét.
Ki választhatta magának tanyául e helyet? A ház, mintha csak holtteteme,
kisértete lett volna egy igazi háznak, melyből a lélek elszállt, a
nélkül, hogy valami ijesztő lett volna rajta, oly különös, oly titkos,
bántó hatással volt reám, hogy szinte remegtem tőle; e zárt ajtó, e
tövises küszöb, a fűvel benőtt födél s körül sehol ösvény, sehol emberi
láb nyoma.
Tekintetem nem birtam levenni róla, szemeim rá voltak bűvölve. Féltem és
mégis vonzódtam bemenni e házba, s míg keblem vitt, lábaim a földbe
érzém gyökerezni.
A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort sziklával úgy térden
ütött, hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam többé a
rejtélyes kunyhóban egyebet száraz menhelynél, s térdem az ajtónak
feszítve, azt benyomtam és beléptem. Az ajtót készakarva nyitva hagytam,
azért-e, hogy szükség úgy hozván magával, szabadon futhassak, vagy hogy
a növekedő lángfényt behagyva sütni, láthassak nála? nem birom
meghatározni.
Beléptemmel úgy vevém észre, hogy a kunyhó csak előszobája egy mélyen a
sziklába vájt tágas teremnek, melyben több egyszerű bútoron kívül egy
fonott karosszék is volt látható, a szék előtt a földbe vert asztal s
magában a székben egy férfi, ki, mint a félhomályban kivehetém, kezeit
keblére rakva, fejét félre hajtá és nem mozdult.
Egész tisztelettel kivántam neki jó napot, de nem fogadta el. Elmondám
neki, hogy minek tulajdonítsa e szerencsét, hogy házánál tisztelhet;
hagyott beszélni, de látszott, hogy fel sem vesz, meg sem mozdult.
Én szépen meghúzám magam egy lócza végén, fél szemmel az ajtót, másikkal
a hallgató embert kémlelve, kinek nesztelen némasága százszorta
félelmesebben hatott rám, mint a fejem fölött menydörgő vihar. Örömest
szöktem volna, de féltem, hogy les s ha észreveszi, hogy félek, utánam
esik és megragad.
Félóráig ültem ott, s maig is csodálom, hogy e fél óra alatt meg nem
őszültem. A zápor kioltá a besütő tűzvilágot, s a mint fogyott a fény,
úgy nőtt iszonyatom. Minden perczben azt hittem, hogy fel fog kelni az
ember s mellém ül, megszólít, vagy megcsókol. Szerencsémre nagy okai
voltak ilyesmit nem tenni, s fél óra mulva a fellegek eloszoltak s én
könnyebbült lélekkel láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati
napsugárt, mely e lak belsejét is tűrhetőleg megvilágítá.
Ki ne érzette volna azt a vigaszt, mit félelmes éj után a virradó nap
fénye nyujt? Egészen megújulva érzém magamat tőle. Künn a madarak
elkezdtek énekelni, a friss esőszag becsapott az ajtón s elverte a dohos
penészszagot, mely idebenn úgy fojtá a lélekzetet. Érzém, hogy még
nappal van, s e gondolat visszaadta könnyelműségem minden bátorságát.
Házi gazdám még mindig ott ült és hallgatott. Gondolám: aluszik s még
sem akartam minden szó nélkül búcsút venni tőle; oda léptem hozzá s
miután a menedéket szépen megköszöntem neki, megfogtam keblére tett
kezét s meg akartam azt rázni.
Az alak azon perczben, melyben hozzáértem, összeomlott, – hamuvá lett.
Évtizedek óta kellett ez ismeretlen rejtektanyán meghaláloznia, azóta a
szabad légen semmitől nem érintve lassankint elhamvadt, egykori alakját
azon perczig megtartva, míg porráomló teteme nem érinteték.
E combinatiót csak később értem rá tenni. Ijedten rohantam el onnét ez
eset után s midőn lélekvesztve a majorba értem, a forróláz rögtön kitört
s csak tíz nap mulva jöttem ismét eszméletemhez. Ez egy körülmény nem
tartozik ama két hónapi boldogság tényezői közé.
Alig hogy fellábadoztam, első gondom volt a rejtett erdei tanyát
felkeresni. Higgadtabb észszel igen természetesnek találtam minden
körülményt s félelmem nem vala tőle.
Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet sem birtam
kikutatni, mint hogy valaha itt egy vad ember élt, ki senkitől sem kért
semmit, senkinek nem adott semmit, ki senkihez nem szólt, senkinek nem
felelt, s kiről senki sem tudja, hol vette magát és hová lett?
Hogy ráakadtam e helyre, tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet
elmondtam, megelőztek. A kunyhót szépen kitakarították, a mi elvihető
volt, elvitték belőle, csupán egy csomag megsárgult, megfoltosult irott
papirt hagytak ott egy szegletbe vetve, mit én gondosan felszedtem s
mohón elolvasék. Ez iratok minden szavát szívembe oltottam akkor. Mint
pokoli balzsam, úgy esett keserv-éhes lelkemnek. Ez lett embergyűlöletem
catechismusa. Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. Most
sajnálom. Sok ábrándos bohóság volt benne. A mennyire emlékemben maradt,
megpróbálok néhányat közülök curiosum gyanánt ide feljegyezni.