«Közelítek! közelítek», mondogatá magában a vágtató lovag. Nemsokára
látni foglak, s azután – boldogok leszünk…
Szenvedtél miattam sokat. Én is sokat kiállottam. Tűrtem nyomort,
büntetést, s a mi több volt mindezeknél: a te távollétedet. De most vége
minden fájdalomnak, ezután – boldogok leszünk…
Egyszer vétettem halálosan, azért százszor kerestem föl a halált,
dicsőséget találtam föl helyette. Nevemet, mely a tied is, melyet
kimondani átok volt, és viselni gyalázat, diadalkiáltás közt hallottam
kimondatni. Kezemről a bűn vérfoltját saját vérem mosta le a csatatéren…
Ezentúl boldogok leszünk…
Megbocsátott Isten, ember; megbocsátottál te is. Multam, mint egy
szörnyű álom, átadva a feledésnek, nevem tiszta, lelkem nyugodt, hazám
dicső. Egy egészen új élet kezdődik velünk, a melyben… boldogok leszünk.
Öt év óta mindennapos bánatom voltál, ezentúl mindennapos örömem fogsz
lenni. Gyalázatod voltam eddig, büszkeséged leszek ezentúl.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ég derült volt, a mezőkön nyilt a virág, a falukon kiálltak az
utczákra a vén emberek és a kis gyermekek, s «viva»-t kiáltoztak az
elrobogó után. A vízért járó pórleányok ajkairól hangzott a nemzeti dal,
a kunyhókon lebegtek a zászlók. A vágtató lovag csak saját lelke
napfényes gondolatjait látta mindezekben.
«Jövök, jövök».
A mén repült; hegyek, völgyek, falvak egymásután maradoztak el nyomában,
szemközt jövő parasztszekeresek kalaplevéve köszöntgettek az érdemrendes
lovag felé. Egy csoport galamb repült vele sok ideig egy irányban,
le-leszállva előtte az úton, s ismét fölreppenve, ha odaért, a nap oly
hévvel ragyogott le a tiszta kék égről. A lovag szivében szerelem volt
és dicsőség.
Délután a láthatáron sötét felhők kezdtek felhúzódni, s a megszorult nap
heve égetően sütött alá.
Don Diego egész napi lovaglás után egészen át volt izzadva, s a mint a
levegő mindinkább át kezde fűlni, eltikkadtan leszórt magáról minden
ruhát, s alig várta, hogy valami emberi hajlékhoz érjen. A legelső
parasztházhoz beköszönte. Egy ital vizet kért égető szomja ellen.
A ház lakója, egy jó vén anyóka, kihozott neki egy zöld mázos korsót.
Diaz az utolsó cseppig kiitta, a mi benne volt. A távolból már lehete
hallani a közelgő zivatar morduló fenyegetődzését. A sötét, fekete
felhők már a fél eget elfoglalták, olykor egy-egy villámtól megszakítva.
A távolban zúgtak a fák.
– Itéletidő lesz, vitéz uram, monda a jó öreg asszony jámbor hangon.
Maradjon itt, míg átmegy a fejünk felett, ne menjen ma tovább.
– Köszönöm áldott asszony, szólt a lovag, sietős utam van, s azzal
sarkantyúba kapta lovát és tovarobogott.
Fél óra mulva utolérte a zivatar. Az izzasztó hőség után porkavaró hideg
vihar támadt s jéggel elegy zápor vágta egész a messze erdőig. Csak
itten jutott eszébe köpenyét kibontani és magára venni. Egész addig
sokkal derültebb gondolatokkal volt lelke belől elfoglalva, mint hogy a
zivatar között magára tudott volna gondolni.
A zápor és menydörgés elvonulta után nem tisztult fel az ég, hanem
egészen beborult s lassú, országos eső kezdett folyvást esni.
Mire Diaz a legközelebbi faluhoz ért, facsaróvá ázott minden öltözete.
Egészen áthűtötte magát, a vizes öltönyök testéhez voltak tapadva.
Valami nyugtalanító zsibbadás kezdett el uralkodni érzékein. Kezei
reszkettek néha.
A mint a legközelebbi falut érte, egy szemközt találkozótól azt kérdezé:
messze van-e még Sacedon?
– Egy jó félóra járás még. – Milyen halavány az Isten adta, mondá
magában az ember.
Don Diego szinte lebukott a lóról, oly gyöngének érzé magát. Lehajlott
lova nyakára, lélekzete oly forró volt, a paripa minden mozdulatánál
lüktettek fejében az erek. «Csak előre, csak előre!» mondogatá magában a
lovag. Szemei előtt összefolyt a világ, arcza és feje lángolt, míg kezei
hidegek voltak. Az eső verte folyvást. Csak előre, csak előre…
Minden lépése a lónak egy század volt reá nézve, minden lépésével nőttek
fájdalmai, a test emésztő láza.
– Csak egy pillanatig még, nyögé a vágtató lovag, erőszakosan szedve
össze hanyatló erejét, «csak egy pillanatig még, azután – boldogok
leszünk». S nem sokára megpillantá az eső fátyolán keresztül Sacedon
kisded tornyát s a vén kastély tetejét, melyben élte kincse rejlik. E
tekintet némileg megenyhíté szenvedését.
– Jövök, jövök édes angyal, rebegé megtörő hangon. A paripa már az első
házakhoz ért. Don Diego a pillanatokat számlálta, a mik még hátra
vannak. Elérte a templomot. Még egy percz. Most a kastély udvarán van.
Le akar szökni lováról s eszméletlenül esik le róla. –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ott volt már, a hova vágyott. Midőn fölnyitá szemeit, feje szép hitvese
ölében feküdt. Valami enyhítő balzsamot érze forró homlokára hullani. Az
ő csókjai voltak azok.
– Diaz! én kedvesem! szólt a nő, öröm és kétségbeesés hangján.
– Eljöttem hozzád, rebegé a férj, tompa, szintelen hangon. Eljutottam a
hova kellett. Nevemet visszavívtam, Isten és törvény megbocsátott. Te
szeretsz. Azt hittem boldogok leszünk.
Elhallgatott. Érzé, hogy meg fog halni.
– Azok leszünk, szólt hévvel Serena, átkarolva szenvedő férjét. Éltem
minden pillanata a te boldogságodnak lesz szentelve. Az Isten azért
szabadított meg téged, hogy ismét boldog lehess és az enyim.
– Az Isten igaz, mondá a szenvedő, mély, bánatos hangon. Megengedé, hogy
éltem hibáját küzdéssel, szenvedéssal helyrehozzam, megengedé, hogy a
gyalázatot, mit rád tetéztem, letisztítsam; megengedé, hogy ismét
lássalak; azt, hogy boldogul éljen egy bűnös, az Isten nem nézheti el.
Elég, ha boldogul enged meghalni.
– Te nem halhatsz meg, Diaz! zokogott szenvedélyesen a hölgy. Most
lettél csak az enyim, nem veszthetlek el most.
– Néhány óra előtt százan hullottak el mellettem, – engemet kikerült a
halál, a golyózápor közt megálltam… Most már czélnál vagyok, – láttalak,
– öleltél. Most a szélnek egy lehellete elvisz.
A nő indulatos sírással veté magát a haldokló keblére.
Diego mindig töredezőbb hangon mondá:
– Itt – keblemen – az érdemrend. – Alatta egy irat, – mely téged illet.
– Mutasd fel mindkettőt a világnak, – legyen kiengesztelve irántunk.
E pillanatban érkezett az orvos. Megtapintá a beteg üterét, – valami
cseppeket adott be neki.
Serena összekulcsolt kezekkel rimánkodék előtte, hogy szabadítsa meg
férjét. Az orvos némán vizsgálta gyógyszere hatását a beteg arczán. – Az
lassankint enyhébb, nyugodtabb kezde lenni. Serena megtapintá gyöngyöző
homlokát. Forrósága elmult, láza lecsillapodott.
– Hogy érzed magad, én lelkem? kérdezé tőle édes, idvezítő hangon.
– Szeretlek… boldog vagyok… rebegé az.
És meghalt.
Azon időben nagyon könnyen haltak az emberek.