– Hol a feleségem?
A kapus reszketett, mint a nyárfalevél.
– Elment innen lakni – Sacedonba.
– Abba a rongyos faluba! kiálta Diaz méltatlankodva.
– Falura kivánkozott.
– Befogod a szád vén spion! Nem don Eustaquio gróf vette el mindenét?
A kapus szemei zavarodtak, forogni érzé a világot.
– Gyere csak velem ide a szobádba, mindent tudok. Az ember hagyta magát
vinni bundája gallérjánál fogva. Tudsz-e irni?
– Igen is. Igen szépen.
– No hát ülj le és irj szépen egy bizonyítványt, melyben elismered, hogy
az a férfi, a ki most egy éve Serena grófnőnél találtatott, én voltam, a
grófnő férje.
– Kérem alássan, hebegé a kapus.
– Ne szólj közbe, ficzkó! ordíta rá mérgesen Diego; azután elmosolyodott
az ember ijedelmén. Te! az orrod most is görbe attól a poflétől, a mit
tavaly kaptál, vigyázz, hogy helyre ne igazítsam az idén.
A megszeppent ember mindent irt, a mit don Diego tolla alá mondott. A
documentumban úgy összevissza gazemberezte saját maga magát, a mint csak
illett.
– Van itt még valaki? kérdé Don Diego, széttekintve.
– Igenis. A feleségem, felelt a kapus egy, a szögletben reszkető tömegre
mutatva, melyet is don Diego rögtön nyakon csipett, s odaczipelt az
irathoz. «Te is ird alá».
– Nem látom pápaszem nélkül az irást, sipított a némber.
– Vidd hozzá közelebb az orrodat, förmedt ellene don Diego, s hogy
segítsen rajta, bele is ütötte az orrát a vonakodónak.
Az asszony is aláirta. Azzal don Diego eltevé az iratot.
– Már most üssön belétek a menykő!
A házaspár megköszönte alázatosan, hogy nem ő maga vette magának ezt a
fáradságot.
– Don Eustaquionak azonban mondjátok meg, hogy tisztelem. A fülét
odaigértem már a Muzeumnak; hát csak iparkodjék velem találkozni.
Néhány pillanat mulva don Diego a dísztéren állt, hol Wellington herczeg
önkezűleg tűzte fel mellére a vitézség érdemrendét. Egy jutalmat kért
csupán, néhány napi távollétre engedelmet…
Még azon órában lehete látni, a mint nyargalva vágtatott alá az
országúton.