Másnap megkezdődött a Buen-Retiro ostroma, az elkeserülés dühével az
egyik részről, a kétségbeesés heroismusával a másikról. Rengett a föld,
vöröslött az ég, menydörgött a levegő. Az emberek szétfutottak Madridból
a csatazaj elől, odahagyták házaikat; az izzó tűzgombolyagok hullottak a
paloták tetőire, s az égnek lövellő lángok vad, ijesztő rémvilágot
vetettek a sötét égre…
És ott, hol legnagyobb volt a veszély, hol legvadabbul lobogtak a
lángok, ott csoportosult össze legtöbb ember, nem oltani: szítani tüzet,
nem egymást menteni, hanem egymást legyilkolni.
Az égő paloták világánál elkeseredett harcz folyt; míg a tört rés előtt
férfi férfi ellen, vezér vezér ellen küzdött, azalatt a toledoi kapu
felől hágcsókat támasztottak az ostromlók a falaknak, azokon másztak
fölfelé.
A bombák, granátok pattogtak fejeik fölött, a bástyákon álló lövészek
minden golyója talált.
Az ostromlók golyózápor között támaszták hágcsóikat a falnak.
Két egymás mellé állított hágcsó előtt két ifju tiszt szorít e
pillanatban kezet: Jacinto és Diaz.
Don Diego, mielőtt a hágcsóra lépne, odafordult bajtársához, s halk, de
indulatteljes hangon e szókat súgja fülébe:
– Azon ember, kit Serena testvérednél találtak amaz éjjel, én voltam.
Ismersz-e most?
Don Jacinto elértőleg szorítá meg Diaz kezét, most már jól ismert
rokonáét, s valamit szólt hozzá, de hangját elnyelé egy irtózatos
roppanás, mely mérföldekre megrendíté az álló földet, s az ostromlókat
sűrű lőporfüst és hulló kövek, gerendák darabjaival borítá el egy
pillanat alatt. A várkapu alá fúrt tűzakna repült a levegőbe.
– Előre! kiálták ekkor mindnyájan. A harczi düh lángolt minden arczon,
még a haldokló is azt kiáltá: «előre!» s odavonszolta magát a hágcsók
közelébe.
Legelől látszott azokon a két ifju tiszt. Sebesen haladtak fölfelé.
Egyik sem birta elhagyni a másikat. Mosolygó arczczal valami tréfás
párbeszédet folytattak egymással. Don Jacinto egyes szemüvegét még
meglevő szeme elé dugta, s úgy nézett föl elleneire. Don Diego rákiálta:
«a másik elé dugd, emezzel úgy is látsz». Jacinto elnevette magát.
E pillanatban, midőn csak néhány hágcsófoknyira voltak már a
bástyaoromtól, mindkettő erőfeszítéssel törekedve szomszédját megelőzni,
a védők tömegéből egy irtó sortüzelés ropogott le az ostromlók seregére,
egy pillanatra fehér füstfellegbe burkolva a legközelebb levőket. A mint
a füstöt a másik perczben elkapta a szél, Diego már a bástyaormot fogta
meg kezével, s visszatekinte társára, kit nem látott többé maga mellett.
Don Jacinto ott állt néhány hágcsófokkal alább. Egy kezét mellére
szorítá, feje hátrahajlott.
– Megnyerted a fogadást, bajtárs, kiálta Diego után, elhaló szóval;
egyet mosolygott, összerázkódék, keze lecsuklott a hágcsó fokáról, s
holtan hullott le az utána jövők vállaira.
Egy óra mulva a vár be volt véve.
Don Diego sietve futotta végig az utczákat, itt-ott lőttek még rá,
másutt éljenezték, nem látott, nem hallott.
Néhány percz alatt a börtönelőtti ház előtt állt. Rútul meg volt az
rongálva: egy teke keresztül-kasul járt rajta, s a hogy a bomba kiütötte
az egyik oldalát, meglátszott a szobában az összezúzott zongora, melyen
Serena szokott játszani.
Bezörgetett a kapun.
Sokáig nem jött senki azt kinyitni.
– Nyisd ki héj, ordítá Diaz, vagy az ablakon megyek be!
A rivallgásra előcsoszogott nagy alázatosan a kapus, s reszketve nyitá
fel az ajtót. Még belől elkezdett szabódni, hogy azért nem jöhetett
hamarább, mert a pinczéből kellett előkászolódnia.
– Ismersz-e ficzkó? kérdé tőle Diego, a mint a kapun belépett.
– Kérem alássan, rimánkodék a nagy vörösképű ember, s elkezde sírni. Én
nem csináltam semmit, én egy puskát sem lőttem ki.
Don Diego nem birta magát a kaczagástól visszatartani.
– Azt elhiszem, hanem arra felelj, hogy emlékezel-e rám?
A kapus látva, hogy nem eszik meg, magához tért ijedtéből, s megnézve a
hivatlan vendéget, szomorúan felele: «Igen is, arról a pofléról, a mit
tavaly ilyenkor volt szerencsém kapni nagyságától».
– Háládatlan rhinoceros! hát arról nem emlékszel rám, hogy kenyeremen
híztál meg?