Egy év lefolyt. Langy májusi éjszaka van. A francziák elhagyták
Madridot, csak a Buen-Retiro erősség van általuk megszállva.
Madrid utczái sötétek. Egyetlen lámpa sincs meggyujtva, az ablakokban
nincsen gyertyafény. Minden néma. A lakosság kiköltözött a városból. A
családok az erdőben ütöttek tanyát. Benn a városban hallgatás van az
üres utczákon és sötétség.
De távolabb, a Tajo partjain, ott fény van és élet. Száz meg száz őrtűz
világít az erdőben, mintha a csillagok mind egy mezőre szálltak volna le
pihenni.
Egyike körül ez őrtüzeknek fiatal katonatisztek ültek, punchot készítve
tréfás beszéd között, egy pár a fűben hevert ábrándozva, egy közülök,
kinek vállrózsája törzstisztet enged sejteni, rhumot égetett egy
cseréptálban.
Ha jól megnézzük, ismerősünkre találunk benne, ő azon demokrata, kivel
Serena grófnő estélyén találkozánk. Akkor még nem volt katona, hanem egy
év sokat változtat az emberen.
– Jó estét bajtársak! szólt egy újon érkező tiszt, szürke köpenybe
burkoltan; csak félszeme látszott, a másik selyem-kötelékkel volt fedve.
– Adjon Isten! felelének a körben ülők; senki sem látszott őt ismerni,
hanem azért a katonavilágban mindenki pajtás.
– Úgy látszik, már te sem ismersz? szólt az érkező a demokrata vállára
ütve, s annak arczába tekintve.
– Ah! Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban megnézte a
jövevényt, te vagy Jacinto?
– Szép vagyok így félszemmel, ugy-e?
– Ah, ah?
– Kiütötték biz azt Ciudad Rodrigo ostrománál ablakostul együtt.
– No de hozott Isten. Maradt még másik.
– Csakis azért jöttem ide, ha valahogy még ezt a másikat is ki tudnám
üttetni.
– Ez fölséges találkozás. Poharat fiuk ennek a vitéz bajtársnak. Méltó,
hogy közöttünk üljön. Minő véletlen összejövetel.
– Még csak don Aquiles hiányzik közülünk, hogy együtt legyünk. Csoda
dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sír-rí a sok vérontás
felett, s mégis mindig ő nyargal elől a csatában. Mondtam én, hogy «vas
a feje».
– Dejszen, ha vas lett volna a feje, akkor ő vitte volna el a golyót,
nem az őtet, viszonzá Jacinto, kedélyesen letelepülve a fűbe, a többiek
mellé.
– Ah, mit mondasz? szólt emez, a tréfából szánalomra sülyedő hangon.
– Leütötte biz annak a fejét egy franczia ágyú, úgy hogy maga sem vette
észre; még azután is rajta ült a lovon, fej nélkül kergette az
ellenséget.
E hír kissé lehangolta a demokrata kedélyét.
– Tehát csakugyan azért jöttél fel Madridba, hogy Buen-Retiro ostromában
részt vehess? kérdé Jacintótól.
– Első voltam a Ciudad Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt
ez, szivarát meggyujtva a tűznél.
– De már abban megelőzlek, pajtás, szólalt meg ekkor egy hang a beszélők
háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt a fűben elheveredve.
– Kicsoda? kérdé don Jacinto felpattanva.
– Én.
Don Jacinto hátranézett a megszólalóra, tréfás büszkeséggel.
– Menykő fiu az, bizonyítá a demokrata. Közkatonából lett ezredessé.
– Magam sem generálisból lettem azzá.
– Akármiből lettél, de oda nem mégy előttem, állítá a fűben heverő.
– Hinni, vagy fogadni és nem feleselni; szólt Jacinto kezét nyújtva elé.
– Akármibe. Egy országba! viszonzá ez amannak tenyerébe csapva.
– Te, – én élelmezési biztos nem vagyok, hogy olyan sokba fogadjak,
hanem áll száz arany.
– Azt megiszszuk áldomásra.
Don Jacinto élesen tekintett a fogadótárs arczába. Diego volt az.
– Nekem úgy tetszik, mintha én láttalak volna tégedet már valahol.
– Az meglehet, hanem én nem láttalak téged sehol.
– Hasonlítasz valakihez, a kiről nem örömest beszélek… Egyébiránt magam
is úgy érzem, mintha el fognám veszteni a fogadást. Soha sem jutott
csata előtt eszembe az a gondolat, hogy hátha meg fogok halni? és most
nem tudom kiverni a fejemből. Már most csak azért is neki megyek.
Megjárom, ha ott hagyom a fogamat: don Eustaquio bátyámnak megint
nevenapja lesz.
Diego szivén egy ijesztő gondolat villant e szóra «megint» keresztül.
– Ki az a te don Eustaquio bátyád? kérdé Jacintótól közönyösen, pedig
jól ismeré azt az embert, hanem az eseményt akarta megtudni.
– Örülj, ha nem tudsz róla semmit, szólt don Jacinto, szivarát a tűzbe
vágva; egyébiránt kész vagyok őt előtted leirni, ha megigéred, hogy
megszerzed a fülét a muzeum számára, hogy legalább legyen belőle valami
az országban.
– Csak azért kérdezem, hogy miféle ember lehet az, a kinek kétszer is
van Eustaquio napja egy esztendőben?
– Az csak úgy volt pajtás, hogy az öregapámnak egy valóságos angol
végrendeleténél fogva ez a derék ember tavaly Serena hugomtól minden
vagyonát elperelte, a miért egy éjjel szegény asszonynál ott kaptak
valami becsületes embert. Nevetséges dolog. Szegény asszony; hisz ő is
ember.
Diegonak félre kelle vonulnia a tűztől, hogy ne lássék arczán az
indulatok csatája, mely e pillanatban egész lényét felháborítá.
Nem kérdezősködhetett tovább, a nélkül, hogy neje tiszta nevét frivol
tréfának ki ne tegye, vagy magát el ne árulja.
Egész éjjel nem tudott aludni, lement a vár bástyái alá, oly közel, hogy
az őrök rálövöldöztek. Reszketett a vágytól, minél elébb benn lehetni, s
megtudhatni: mi történt feleségével?
Annyit tudott, hogy a nő még többet szenved, mint azelőtt, és mindazt
ismét ő miatta.