Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben hullott alá liliomos vállaira,
sötétével halvány arczát még fehérebbé varázsolva, kezével összetartá
keblén a tapadó éji burkonyt, melyen keresztül még a szív sebesebb
ütései is láthatók voltak. Egész arczán, magatartásában valami fönséges
volt az a nyugalom, mely a segélytelen veszély pillanatában föntartotta
lelkét.
– Jőjjön ön, mondá halkan a vad iszonyatos alakhoz fordulva, a nélkül,
hogy ajkai vagy kezei reszketnének. Jőjjön. Magam fogok átadni mindent.
A megszólított minden hangnál jobban-jobban reszketett. Szemei azon
vadállati ijedelemmel voltak a hölgyre függesztve, melylyel a farkas
szokott nézni az emberre, kivel véletlenül találkozott, midőn nem tudja,
hogy elfusson-e, vagy rárohanjon?
– Istenem, hát mit akar ön? kérdé a nő megdöbbenve, midőn látta, hogy az
ember nem akar megmozdulni, s szemeibe egy könyű lopózott, tanújeléül
annak, hogy lélekereje fogyni kezd.
E pillanatban az ijesztő alak összerogyott lábai előtt s két kezét
arczára tapasztva, elkezde keservesen, fuldokolva sírni.
– Szentséges Isten! kicsoda ön? kiálta fel a hölgy, amaz erőszakos
asthmaticus hangon, mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.
A szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de még mindig
térdenállva maradt. Arczára a könyek után nemesebb, emberibb vonások
tértek vissza. A képre mutatott.
– Egykor, valaha, úgymond halkan, e kép eredetije voltam, most szökevény
vagyok.
A nő egy nyugtalan sikoltással kapott szivéhez. Öröm, fájdalom, őrült
ijedtség s tébolyító meglepetés vonaglott egy pillanatban keresztül
lelkén. A másik pillanatban önfeledő szenvedélylyel rohant a férfi felé.
– Diaz!
Az elfordított arczczal, karját visszatartólag terjeszté ki a nő elé.
– Igaz. Igaz, mondá a nő, szemeit lesütve s megállt előtte búsan, mint
egy szobor. A férfi még mindig térdelt.
– Az én kezem nem nyúlhat te hozzád, monda Diaz szomorúan. Üdvömet
elvesztém örökre. De mi nekem a túlvilági üdv ahhoz képest, a mit benned
elveszték! Oh mennyit szenvedtem s mennyit fogok még szenvedni!
– Én is. – Én is. Rebegé a hölgy, karszékébe rogyva s zokogó arczát
kezeire hajtá.
– Ismered vétkem nagyságát, lehetetlen, hogy szeress. Ismered
szerelmemet irántad, lehetetlen, hogy gyűlölj. Ugy-e jó lesz
mindkettőnkre nézve, ha meghalok?
– Ha meghalunk. Igazítá ki a hölgy.
– A börtönben nem lehet meghalni. Olyan soká él ott az ember, s a halál
is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. Nem élni, hanem
meghalni. Hiába is maradtam volna tovább, nem javultam semmit. Lelkem
most is olyan vad, mint volt akkor, midőn megtudtam, hogy téged bántott
valaki, s a mint megöltem akkor, megölném most.
– Oh ne szólj így!
– Vétkemért meg tudok halni. Ezzel tartozom neked, tartozom megbántott
Istenemnek. Megteendem. Még egy utolsó szót: tudtad, hogy én e börtönben
vagyok?
– Azért jöttem ide lakni, hogy közel legyek hozzád.
– Te voltál azon ismeretlen hölgy, ki börtönömben napról napra
gondoskodtál rólam.
A hölgy némán inte.
Diaz mélyen felsóhajta.
– Gyanítám. Légy áldva érte. Jusson eszedbe, hogy e gondolat boldoggá
tesz halálom órájában.
Ezzel fölkelt a férfi s indult kifelé.
A hölgy odalebbent mellé, megragadta kezét s annyi nőiség, annyi gyöngéd
érzelem volt szavaiban, midőn ezt suttogá: «én megbocsátottam neked».
– Köszönöm. Köszönöm, Serena! Óh mi rég volt, midőn e nevet kimondtam.
De ha te megbocsátasz is, ha megbocsát maga az Isten, az emberek nem
fognak megbocsátani soha.
– Megállj. Van még egy út, mely bűnbocsánatra vezet. Van egy gondolat,
mely megtisztít. Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek,
a becsületnek és nekem… Ez a csatatér. A zászlók ki vannak tűzve, eredj
oda. Ha elesel, úgy sírod meg van áldva, emléked meg van siratva. Ha
visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó kezet nyujtand feléd, nőd egy
szerelemtől reszketőt.
A férfi imára kulcsolá kezeit. – Isten, Isten! te angyalodat küldöd
hozzám, hogy felemeljen! te a dicsőségen keresztül nyujtod felém
irgalmad olajágát. Elmegyek érte a halálba és elhozom azt, vagy ott
maradok, a hol az terem.
Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta neki az
égbevezető utat.
– De így nem lehet eltávoznod, szólt Serena, Diego öltözetére mutatva.
Mindenütt fölötlenél vele. Jer velem. Öltönyeidet, miket egykor
viseltél, mind ereklyeül tartogattam meg, most vedd hasznukat. S ezzel
egy ruhaszekrényt nyitott fel, melynek öltönydarabjait a mint férje
egyenkint magára szedte, akként tünt mindinkább ki a hasonlatosság közte
és az arczkép között.
Serena mégis annyira megváltozottnak találta őt.
– Hogy meghalaványultál; milyen beesettek arczaid…
– Megnőtt szakállam teszi azzá… Te nem változtál semmit.
– Senki sem fog így rád ismerni. Burkolózzál e köpenybe; vedd e pénzt,
mind. Én tudok magamnak holnap ismét teremteni. Neked szükséged lesz rá.
Rögtön, még ez órában fogadj gyorsszekeret, eredj Toledoba. Ott jelentsd
magadat Cuesta Coronelnél, ő mint önkénytest be fog sorozni s elküld
Arragoniába. Igy nyomodat vesztik, míg egykor magad fogod nevedet
büszkén bevallhatni ismét. Akkor – újra találkozunk.
– Mához egy évre kivívom magamnak vagy az életet, vagy a halált.
– Most siess e házból kijuthatni. Még éjjel van, mindenki alszik. Fogd e
kulcsot, az udvar hátulsó részében van egy kis szögletajtó, azon
észrevétlenül kimehetsz a mellékutczába. Odáig vezetni foglak, hogy el
ne tévedj.
Ezzel Serena gyertyát gyujtva egy kis kézi gyertyatartóban, megfogta
férje kezét s néhány szobán keresztülvezetve, egy rejtekajtóhoz vivé,
melytől keskeny csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsuzott
tőle, megszorítá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt, míg férje az
udvarra leért.
Hallá, mint kopog végig a kövezeten.
– Lassabban, szólt aggodalmasan susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja
e hangot.
Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot a zárban megfordítá, midőn a
sötétben hirtelen fölkiálta egy hang: «tolvaj»! s utána több lármahang
keletkezett minden oldalról, zajosan kiáltozva: «tolvaj, fogjátok el!» s
egyszerre több lámpa fénye világítá meg az udvart.
Dinita, a grófnő cselédje észrevevé, hogy úrnője hálószobájában valami
férfi beszél, s rögtön sietett azt hírül adni a kapusnak; ez felkölté a
cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három-négy férfi rohant
egyszerre minden szegletből reá, tolvajt kiáltozva.
Serena szédülni érzé agyát.
Diego azonban e megtámadásra hirtelen visszafordult, megragadott kettőt
üldözői közül s egy pillanat alatt jobbra-balra dönté őket, míg azoknak,
kiknek lámpás volt kezeikben, egy pár ökölcsapással kiverte azokat
kezeikből, a midőn aztán a sötétben nem lehete egyebet hallani, mint egy
zajos tülekedést, melyből olykor egy-egy hangosabb puffanás s az azt
követő jaj hallatszott elő.
Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba-főbe verni s e közben
félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben a kapuséra lehetett
ismerni, elkiáltá: – fussatok az alguazilokért!
Serena összeborzadt. Ha férjét itt kapják, veszve van. Hirtelen
elfeledve mindent, csak Diego veszélyét látva, felszakítá az ablakot,
melyen keresztül a jelenetet nézte s a magasból alávilágítva, lekiálta:
– Bocsássátok őt szabadon.
A cselédek szemtelen arczczal fordultak a hölgy felé, minden arcz
gúnyosan mosolygott rá.
Diego haragos vörössé vált a düh miatt, a mint ezt észrevette.
– Mit akar az asszony! kiálta fel magán kívül. Nekem semmi közöm önhöz.
Én tolvaj vagyok, lopni jöttem.
– Úgy le kell lőni. Rikácsolá a kapus.
– Megálljatok! kiáltá Serena kétségbeesve. Félre onnan. Senki se merje
bántani. Bocsássátok szabadon. Én parancsolom.
– De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.
– Azt én tudom. Senkinek semmi köze hozzá.
– Ha úgy van, felelé a kapus szemtelen meghunyászkodással, úgy gyerünk
aludni, szólt vállat vonva, s míg gúnyolódó bókkal hajtá meg magát Diego
előtt, Serenára egy mondhatlanul sértő vigyorgást vetett, különféle
kifejezésteli arcz- és kézmozdulásokkal kisérve.
– Nevess gazember! kiálta Diego, észrevéve a szemtelen vigyorgást, s úgy
csapta pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal
még nekiállt egyet rugni rajta.
– Siess! az Istenért siess! sikolta Serena a kétségbeeséstől
környékezve.
Diego gyorsan felszakítá az ajtót, s eltünt szem elől.