A fogoly utána nézett a menetnek, a míg rostélyától láthatá; azután
hallgatá zenéjét, míg el nem hangzott; azután is úgy rémlett neki,
mintha még mindig hallaná; azzal lefeküdt ágyára és várta, míg éjszaka
lesz.
A porkoláb bejött hozzá, észrevevé, milyen sápadt.
– Tán beteg? kérdezé tőle.
– Semmi bajom.
Az éjjel nyögni hallották önt.
– Mit hallottak? kérdé a fogoly, ijedelmét alig tudva elrejteni. Ki
hallott valamit?
– Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta, hogy úgy tetszett neki,
mintha valaki nyögne, vagy csiszolna valamit a szobában.
– Igen, igen… Rossz álmom volt… Fel is keltem.
– Ne küldjek be önhöz valakit az éjjel?
– Köszönöm; ma már jobban vagyok.
A porkoláb szétnézett a szobában, megvizsgálta gyertyájával a falak
szögleteit, az ágymelléket, az ablakrámákat.
– Nincsenek önnek alkalmatlan látogatói? kérdé a fogolytól, azt mutatva,
mintha némi szobalakó rovarok után fürkészne.
– Nem tapasztaltam, felele amaz.
Miután gondosan körülnézte a szobát, eltávozott a porkoláb.
A fogoly izgatott arczczal ugrott fel fekhelyéről… «Sietnem kell.
Vigyáznak rám, valamit vettek észre.»
A léptek kongása elhangzott a hosszú folyosón.
E közben éj lett, kétszerte sötétebb a börtönben, mint kívül.
A fogoly eloltá gyertyáját. Vánkosát, melyen hálni szokott, felfejté
nagy sietve, s abból egy több ölnyi hosszúságú kötelet húzott elő, mely
finom czérnából a legnagyobb fáradsággal volt összefonva, s melyhez úgy
jutott a rab, hogy czérnát kért magának azon ürügy alatt, mintha
harisnyákat kötne belőle unalomból. Felét azonban mindig kötélnek fonta
fel. A kötél alig volt ujjnyi vastagságú, hossza körülbelül elégnek
látszott arra, hogy a második emeletből, egy merész szökéssel megtoldva,
lesegíthessen valakit.
A fogoly négy hónap alatt roppant munkát vitt véghez… Keresztül bontotta
börtöne falát.
Ott, hol a kályhacső a falba volt róva, kezdé meg munkáját, gyanítva,
hogy e csőnek valahol egy kéménybe kell kimenni. Fuvolájának egy réz
billentyűjét ketté törte, s ennek élesebb végével aprónkint kikapargatá
a kövek mellől az összetartó vakolatot.
Azon a helyen a füst megkapta a falat, úgy, hogy e munkája rögtön el
lett volna árulva a bevájt fehér rovátkok által. Ezen akkép segített,
hogy reggelenkint, mert csak éjjel dolgozott, a vájt hasadékokat
beragasztotta kenyérpéppel, azt behintette kőporral, s gyertyája
füstjével mindig befeketíté.
A kivájt kőport pedig éjjel rendesen fuvoláján keresztül kifútta az
utczára, nappal semmi nyoma sem volt látható éjjeli munkájának.
Az egymásután kiszedett köveket és téglákat reggelre rendesen
visszarakta helyeikre s nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a
legvizsgább szem sem akadhatott volna rájuk.
Negyedik hónapra érzé a fal kongásáról, hogy a tulsó szobától már csak
egy tégla vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése
sietteté terve végkivitelére.
A mint minden nesz elcsendesült, a folyosón járó őr kopogását kivéve,
fölállt székére, a kötelet dereka körül övezte, kiszedte egyenkint a
téglákat, miknek helyén egy akkora nyilás volt látható, minőn egy ember
keresztül bújhat.
– Vagy hatot, vagy vakot! mondá most magában elhatározottan, s a még
ellenálló téglaréteget megtaszítva öklével, az túlnan zajosan omla le.
Ha valaki van azon teremben, úgy terve meghiúsult, ha senki sincs,
sikerült.
Az őr a folyosó túlsó végin járt akkor, de mégis meghallá a zajt s oda
jött a fogoly ajtajához hallgatózni.
A fogoly észrevette azt s székét zajosan tevé ágyához és nagyot ásított,
mintha feküdni menne s ezzel támasztana zörejt.
Az őr gyanútalanul tovább ment, a fogoly ismét a kályhához tette székét,
hogy a magasan levő nyiláshoz felkapaszkodhassék róla.
Lassan, erőszakos vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába
szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá keresztül magát a fogoly a
szűk falnyiláson s fejtetőre lebocsátkozék a szomszéd terembe.
A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle szoba volt, egy kandallós
terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtözni. A kémény és tűzhely
most elhagyatva állt.
A fogoly hirtelen föltalálta magát, egy ott heverő tőkét fölállított a
tűzhelyre s arra felállva, szétfeszített könyökkel és térdekkel kezde
felkapaszkodni a kürtő szűk torkába.
Néhány ölnyi magasra jutott már fáradságos küzdelemmel, midőn fejével
egy keresztülálló vasba ütődött, mely a kémény nyilását merőben elzárta…
Nem lehetett mellette elcsúszni… Ki kelle bontania a vasat… Zsebébe
nyúlt, a széttört rézbillentyűt keresve… Nem volt ott, azt börtönében
feledte… Néhány pillanatig gondolkozott, hogy mit tegyen? Nem volt egyéb
hátra, vissza kellett mennie börtönébe azon darabka rézért… Ugyanazon
úton, melyen jött, ismét visszacsúszott, bemászott a faltörésen,
megkereste az ágya fenekén a keresett segédeszközt s újra kezdé
fáradságos törekvését.
Ismét följutva a kéményt elzáró vasrúdhoz, annak egyik végét a rézdarab
segélyével kivájta a falból, s kivette a vasrudat… Az egész munka tovább
tartott félóránál, de a kivett vasdarab most igen hasznos eszközzé vált
kezében; a mint a kémény legtetejéhez ért, ott kettős keresztvas állt
ismét útjában, melyet csak az elhozott pálczával lehetett képes
kifeszíteni… Már látta a világosságot, mely a szűk nyiláson a csillagos
égről lesütött hozzá… Ekkor hirtelen egy új kétségbeejtő gondolat rázta
végig lelkét: «hát a kötél hol maradt»?… Eszméletét kezdé veszteni… Újra
visszamenjen-e oda, honnan megszökött?… Most harmadszor megkisértse az
utat visszafelé?… Lelke elveszté bátorságát… Inkább le fog ugrani
fejtetőre a házhéjáról, mintsem még egyszer visszatérjen… A kétségbeesés
e pillanatában jutott eszébe, hogy hisz a kötél, a mit keres, vele van,
ruhái alatt derekára kötve… Megkönnyebbülten sóhajta fel s néhány
pillanat mulva kitörve a kémény tetején, a házhéj cserepein egyik
szelelő ablakig kúszott alá s leoldá derekáról a kötelet.
Nagyon megcsalta magát! A kötél tán elég leendett a második emeletből
leereszkedni rajta, de kifeledte számításából azt, hogy ő legalább négy
ölnyivel van most börtönénél magasabban s a kötélen túl még legalább hat
ölnyi mélység vár reá.
Szétnézett… Hogy segítsen magán?… Bemászott a padlásablakon, ott hosszú
léczeket talált a gerendákra felrakva. Egyet kihozott. Lemászott vele a
házhéj csatornájáig. Át próbálta nyujtani az átellenben levő háztetőre.
Odáig nem ért. Hanem túlnan volt egy szűk sikátor, mely egy palotaszerű
épületet választott el a börtönépülettől. Annak csatornája egy messze
kinyúló rézdelphinben végződött. Úgy látszék, hogy a lécz át érhet
odáig. Örömmel tapasztalá, hogy nem csalódott.
Attól függött minden, hogy a lécz megbirja-e terhét?
Ujra visszament a padlásra. Négy léczet a kötéllel összekötött. E
keskeny hidat keresztül tette a két ház csatornája között s a végsőre
elszántan, rálépett a lélekvesztő hídra.
Alant hajborzasztó mélységben a néptelen utcza kövezete látszék. Egy
szédülés, és ő agyonzúzza magát. A hajlékony léczköteg úgy ingott minden
lépte alatt, szerencséjére nem nézett le a földre, hanem csak az égre
föl, s lábaival tapogatózott a következő lépés után.
Alig volt még a veszélyes útnak felén, midőn hirtelen úgy teszék neki,
mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit hallaná
közelíteni, sietnie kellett. A nyavalyatörés borzalmával tekinte maga
alá s pár tántorgó lépéssel a tulsó háztetőre vetve magát, ott
lerogyott, annak érczcsatornáját kétségbe esett erővel ragadta meg s ott
feküdt, míg az őrjárat léptei újra elhangzottak. Ekkor föltekinte ismét.
Bátorsága kétszeresen tért vissza a kiállt veszély után. Börtönén kívül
volt már.
Áthúzta magához a veszélyes hidat, melyen átjött, leoldá róla a kötelet,
a léczeket beeresztette a házhéj ablakán s a kötél egy végét derekára
kötve, a másikat a csatorna egy kiálló vaspántjára hurkolta s
leereszkedett a második emeleti erkélyre.
Alig volt attól egy lábnyomnyira, midőn a vékony czérnakötél közepén
ketté szakadt. Ha egyenesen a földre ereszkedett volna, most agyonzúzza
magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég volt neki arra, hogy
annálfogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.
De most hova?
Az utczára nem szökhetett le, mert lábai épségét koczkáztatá, mi további
menekülését gátolta volna meg; azonkívül az ott járó őr is észrevehette
volna.
Utoljára is arra határozta magát, hogy be fog menni a házba az
erkély-ajtón keresztül, s iparkodni fog onnan aztán valahogy kijuthatni;
ha máskép nem, a legelsőt a kivel találkozni fog, megragadja s
fenyegetéseivel ráveszi, hogy nyissa fel a kaput. Akkor aztán lefut a
bástyalépcsőn; ha utána lőnek és találják, jó; ha nem találják, bele
veti magát a Manzanaresbe s keresztül úszik rajta, onnan aztán el a
hegyek közé, vagy akárhová…
E határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein s a
kulcsot a zárban találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény
egy nagy teremben találta magát. Jobbra is balra is nagy szárnyas ajtók
nyiltak bele.
Néhány pillanatig ott állt határozatlanul, nem tudva magát tájékozni,
hogy jobbra, vagy balra induljon-e neki?
Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztül egy sötét
szobába jutott.
Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy ajtóra talált, de
az be volt zárva. Koczkáztatá, hogy a legkisebb zörejre elárulja magát…
Vissza akart fordulni, hogy a tulsó szárnyon próbáljon szerencsét;
ekkor, a mint tapogatózik, egy szőnyegajtó kilincse akad kezébe.
Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk, sötét folyosó feketéllett
előtte, minők szoktak régi úri házaknál lenni, egyedül az uraság
magánhasználatára elkülönítve. Belépett. Mindegy volt neki, akárhova fog
az vezetni; egy lépéssel odább jutand. A folyosó padlata puha
pokróczokkal volt beterítve, lépteinek semmi hangja se hallatszott.
Végre ismét egy szőnyeg-ajtóra bukkant, mely a folyosó tulsó felét
zárta. Az is nyitva volt. Benézett. A szobában nőcselédek aludtak, egy
falra akasztott lámpa vetett körül világot. Senki sem volt ébren. A
szobából ismét két szőnyegajtó nyilt két ellenkező oldalra. Nem sok
ideje volt válogatni, melyiket nyissa fel? a melyikhez közelebb volt,
benyitott.
Ismét egy másik hálószobában lelte magát. A szőnyegajtó az alcovenre
nyilt. A hálóterem halavány tejüveggel leborított éji lámpától volt
homályosan átderengve. A tárgyak alig tüntek elő a félsötétben.
Az alcoven fenekén egy menyezetes ágy volt, melynek virágos
selyemfüggönyei földig le voltak eresztve. A halk álompihegés hangja
tanusítá, hogy ott alszik valaki.
E szobából nem volt többé kijárás.
A szökevénynek hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy
képrámát látott fekete damaszttal lefüggönyözve; a függönynek hosszú,
vastag selyem zsinege eszébe juttatá, hogy ezen könnyű volna neki az
erkélyről lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy az őr
golyója eltalálja-e, vagy sem?
Rögtön hozzá fogott e zsinórt lebontani a rámáról s midőn készen volt
vele, a függönyök lehullottak a képről.
A szökevény ijedten tántorodott vissza. A kép, mely előtte állt, őrült
iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve bámult reá. Egy
élő emberreli találkozás nem ijesztette volna meg, de e kép elsápasztá
arczát, a vér fagyott meg ereiben.
A nagy kép alatt egy kis fekete könyv hevert, annak tábláján ismét
ugyanazon képet látta. Odanyúlt. Vonagló reszketéssel nyitá fel a
könyvet, beletekintett és e sorokat olvasá benne:
«Ma is boldogtalan voltam, ma is eszembe jutottál. Ma is megsirattalak,
ma is megbocsátottam…»
– Én Istenem! hol vagyok? Kiálta a szökevény hangosan, magáról
elfeledkezve, s kiejté reszkető kezeiből a könyvet.
A támadott zajra megmozdultak az ágy függönyei. Egy hófehér kar
félretakarta azokat s egy halvány női arcz tekinte elő közülök.
A nő hirtelen, tompa, elfojtott sikoltással veté magát vissza ágyába, a
mint ez alakot meglátta maga előtt. A szökevény rabruhája össze volt
tépve és fenve a szökés viszontagságaitól s vérehagyott arczára, merev
szemeire s elsápadt ajkaira iszonyú volt tekinteni e csöndes éjféli
órában.
Egy szót nem tudott szólani, egy mozdulatnak nem volt ura. Lábai a
földbe gyökereztek.
Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most már éber
lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.
– Ne tartson tőlem, mondá neki, nem fogok zajt ütni. Itt kulcsaim.
Fogja. Amott a szekrényben állnak ezüstneműim. Iróasztalom nyitva van,
ott találand ön pénzt. – Vagy attól tart ön, hogy cselédeimet találom
hívni? Megálljon. Magam fogok önnel menni. Forduljon el kissé.
S e közben az öntudat teljes nyugalmával kapta magára könnyű selyem éji
burkonyát s szeméremőrző vigyázattal lépett ki ágya függönyei közül,
rózsás lábacskáival himzett papucsait keresve.