A kapus szobájában voltak még ébren.
Az ablakok vastáblái be voltak téve. A kapus egyedül beszélt
feleségével, egy vén vörösorrú kobold egy vén piszeorrú gnómmal.
– Megszámláltad a kimenőket? kérdé a kapus.
– Mind egy lábig, felele a Jezabel, szegre akasztva a nagy vastag
kulcsot.
– Egy sem maradt hátra?
– Épen annyi ment ki, mint a mennyi bejött.
A kapus boszús arczfintorgatással tömött egy marék burnótot orrába, úgy
rázva és taszigálva azt a nagy, megtermett hústömeget, mintha valami
idegen vad állattal birkóznék.
– Hiába várunk, hiába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony,
hanem ördög, hogy nem kellenek neki a férfiak.
– Én meg azt hiszem, hogy ki tud bennünket játszani. Míg mi idebenn
vigyázzuk, ezalatt ő ki tudja hol éli világát?
– Nem lehet neki, szólt a kapus, ravaszul alákonyítva mozgékony
pulykaorrát. Minden kocsisa, minden inasa szövetségünkben van, a legelső
lépését elárulnák.
E perczben valaki halkan zörgetett a kapuspáholy ajtaján, s vékony női
hang sipogá: – én vagyok, ereszszenek be.
Kis kusza szobaleányi alak surrant be a felnyitott ajtón, titkolózó kéz-
és arczmozdulatokkal.
– Nos Dinita? valami jó hír? kérdé sátáni mosolygással a kapus.
– Valami jó ujság? valami titok? sipegé felesége, a varangy, a
szobacziczus kezét hizelgően simogatva.
– Csitt. Legyenek csendesen. Végre kitudtam valamit!
– Nos? nos? kérdé a két szárazföldi fóka, lesve a leány szájából a szót.
– A hogy asszonyom elbocsátott, szólt az, félénken szétnézve. De nem
hallja-e meg valaki?
– Nincs itt senki.
– Az ablakon keresztül?
– Be vannak téve a vastáblák, betettük, hogy ki ne kelljen világítani az
ablakokat.
– Tehát hallják. A mint asszonyom magára maradt, én ott maradtam az
ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készítettem előre egy kis hasadást,
melyen keresztül a szoba minden részébe belátni. A hogy asszonyom
egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta egy rámáról a
fekete függönyt, melyet soha sem vettem ott észre, s ime egy szép – szép
fiatal úr arczképe tünt elő, s arra aztán olyan szerelmesen
kacsingatott.
– Ez az egész?
– Úgy hiszem elég kezdetnek.
– Nemde egy barna bajuszú, magas homlokú úr van azon a képen festve,
sötét palástban, lehajtott inggallérral?
– No igen.
– Nem ér semmit, monda lehangoltan a kapus. Nem ér semmit.
– De hát mit tudom én, hogy mi ér valamit? szólt kifakadva a szobaleány,
s boszújában szinte sírt. Maguk azt bízzák rám, hogy lessem ki, nem
szerelmes-e úrnőm valakibe? Hát én azt hiszem, hogy ő abba, a ki oda van
lefestve, szerelmes; mit tudom én, hogy mi kell maguknak egyéb?
– Értse meg a dolgot, jó Dinita. A mit mondok, úgy hiszem titokban
marad, mert a maga szerencséje is kérdésben forog. Asszonyunk
nagyapjának három külön fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés
volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. Végrendeletében egyenlően
osztotta fel azt mind a három unokája között. Asszonyunkat azonban soha
sem szerette, don Jacintót még kevésbbé, de annál inkább don Eustaquiot,
a ki igen derék, istenfélő méltóságos úr. Asszonyunk tizennyolcz éves
korától fogva igen szabadgondolkozású volt; gouvernantot, gardedameot,
duennát soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta róla,
hogy donna Serena fogja családja becsületét beszennyezni. Érti Dinita,
hogy mikép? A grófnőről azonban az irigység sem tudott semmi rosszat
beszélni. Szép volt, ostromlója volt elég, de senki meg nem hódította,
senki egy kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte
végit várni jóslatának, hanem végrendeletet tőn és meghalt. A
végrendeletben az van irva, hogy ha donna Serena valaha valami szégyent
találna ejteni családja nevén, veszítse el minden vagyonát, s csak az
ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig
szálljon – ne don Jacintóra, a ki igen szeles és tékozló, hanem usia don
sennor Eustaquióra, a ki igen derék méltóságos úr. Érti már most?
– Annyit értek, hogy don Eustaquio e szerint jónak látja mind nekem,
mind önöknek, mind úrnőnk többi cselédjeinek külön bért fizetni, hogy
valami hasznára való titkot megtudhasson, hanem tovább még nem látok.
Hogy ha úrnőnk valakibe szerelmes lesz, nem tudnám, hogy miért kellene
abból valami gyalázatnak következni? Férjhez megy hozzá s azzal punctum.
– Mit beszél Dinita! kiálta közbe a kapusné, régóta húzogatva pisze
orrát, boszújában, hogy szóhoz nem juthatott. Hiszen van már férje.
– Hallgass bolond! kiálta rá felétartott orral a kapus.
– Lehetetlen! kiálta fel a szobaleány álmélkodva. De hát hol van?
A kapus feleségére nézett, nehogy szólni találjon, s kitérő feleletet
adott a kérdésre.
– Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.
A szobaleány düledezett a bámulat miatt.
– De hát ha szereti az asszonyunk, miért nem élnek együtt?
– Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.
– Vagy ha nem szeretik egymást, miért nem válnak el?
– Hagyja ezt galambom. Ez magára nem tartozik. Maga csak arra vigyázzon,
hogy ha valaki úrnőnkhöz közelítni talál, akárki, a ki azon képhez nem
hasonlít, azt jelentse meg nekünk. De a míg asszonyunk azon kép előtt
sóhajtozik, addig nagyon messze vagyunk a dicsőségtől.
– De én megkérdem valakitől, hogy hol van asszonyunk férje? mert engem
megöl a titok.
– Hiába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja. S ha asszonyunk
észreveszi, hogy maga ilyesmi után kutat, bizonyos lehet róla, hogy
rögtön elbocsátja. Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una
mano lava la otra aj ambas la cara. (Egyik kéz a másikat mossa, s
mindkettő az orczát.)
A szobaleány csengetést hallott, s elhagyta a kapuspáholyt. A két
monstrum aludni ment. Künn az utczán koronkint egy pár pajkos azon járó
mérges nagyokat ütött a kivilágítatlan ablak vastábláira, s visítozva
ment odább.
– Pukkadj meg! mormogá a kapus, mindannyiszor felijedve álmából, s
inkább nem aludt egész éjjel, mint hogy kivilágította volna ablakait.
* * *
Madrid utczáin víg zene mellett járt a toborzó. A hordott zászló körül
tánczoltak az ujonczok. Napok mulva ágyúk előtt kelle állaniok.
Egy-egy szomorú legény kedvese vállára borulva ment a zászló előtt,
fejében volt már a tollas barét. Megölelte szeretőjét. Hihetőleg
utoljára.
A víg toborzó menet elvonul a tömlöcz előtt. A szűk ablak vasrostélya
közül sápadt arcz tekint le reá. Iparkodik elolvasni a zászlóra festett
betűket.
Ismét «la libertad».