A szomszédházban vígan szólt a zene.
E palota donna Serena de Reynos tulajdona volt, kinek termeiben ez este
népes társaság volt összegyülekezve; a vidámabb, könnyebb lelkületű
hölgyek és lovagok a tánczteremben mulattak, kedélyes, könnyelmű
beszélgetés, önfeledő táncz között. A mimosa bosquetek megett, mik a
szögletekbe voltak rendezve, egyes susogó párokat lehete látni, titkos
szóváltásban s ismét tova röppenni, ha egy észrevevő szem pillanta
feléjök. Nehány öreg grand járt ide-amoda, a fáradt, lihegő sylpheket
elfoglalni hizelgő coquetteriával, míg ismét tova szálltak.
A zongorateremben ezalatt a komolyabb, patheticusabb lelkületű vendégek
települtek le, politizáló férfiak, critizáló dámák, kik egyenesen nem
tartának igényt a tánczolhatásra, de azon esetre, ha mégis valakinek
eszébe jutna, közel akartak lenni, a nélkül, hogy várakozni látszanának;
tánczszünetek közt néha egy éltesebb divathölgy foglalt helyet a
zongoránál, a legművésziebb darabokat verve le rajta s az obligát
csodálók bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre
vetve s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.
A mellékteremben éltes dámák ültek whisztasztalaik mellett, hadvezéri
komolysággal foglalkozva robbereikkel, míg a kis elegans boudoirban, hol
egy asztalon lapok, könyvek és aczélmetszetek voltak izléses
rendetlenségben szétrakva, egyes egyedül ült valami mogorva vendég, a
képeskönyvekben lapozva.
A háziasszony ez alatt teremről teremre járt, vendégei mulatságát
fűszerezve, gazdagítva, nemesítve, kellemes ötleteivel.
A tánczolók a nélkül is jól mulattak, hanem a zongorateremben mindjárt
akadt egy magas, kopaszhomlokú férfira, kinek máskor oly jókedvű arczán
most oly hontalan rosszkedv, vagy szórakozottság, vagy unalom látszott
helyet foglalni.
Odasimult hozzá, kezét vállára tevé: – Ön rosszul mulat? önnek nincs
kivel vitatkozni?
A megszólított elnevette magát.
– Valóban, szép úrnőm, semmim sem hiányzik egyéb; ezek a gyerekek itt
mindent ráhagynak, a mit mondok. Nincs kivel disputálnom.
– Lesz mindjárt. Rögtön hozok egyet, szólt tréfásan mosolyogva a grófnő
s széttekinte vizsga pillanatával s ekkor meglátta a zongoránál ülő
divathölgyet, ki ismét bámulatot követelő arczczal játszott a zongorára
terített zsebkendőjén keresztül. Akadt is egy pár meghasonlott kedély, a
ki ott állongott a csodájára.
– Ah, minő szemfényvesztés ez megint, jó Zia! szólt odaszökelve donna
Serena, hisz ez nem művészet, csak mesterség, játssza ön e helyett
inkább a «la hija del campo»-t; ah azt ön pompásan szokta játszani;
meglássa, több hatást fog vele elérni.
A jó dáma megfogadta az intést s az ismert induló legelső accordjaira
felhangzó taps és éljenzaj a szomszédteremből bizonyítá, hogy donna
Serena nem csalódott.
Donna Serena ez alatt a szomszédterembe suhant, hol éltesebb hölgyek
ültek kártyaasztalaiknál; egy whisztező dáma mellett félig elrejtve ült
egy ifju szőke asszony, nem látszott részt venni semmi mulatságban,
egészen félrevonult.
Ez egy bájos angol nő volt, kit egy év előtt fiatal spanyol caballero
vett nőül. Egy szelid, halavány teremtés, nagy, mély kék szemekkel,
hosszú fürtös selyemhajjal, szende, komoly, gondolkozó arczkifejezéssel.
Egyszerű fehér creppruha volt rajta, melybe gyöngéd szinezetű selyem
virágfüzérek voltak szőve.
Donna Serena odahajolt a szende, gondolkozó hölgyhöz s e szókat súgta
fülébe:
– Férjed megérkezett.
A hölgy arczán könnyű rózsaszín hajnallott végig, szemei egében futó
csillagok villantak le. – Csak maradj, biztatá őt Serena, ide fog jönni.
Az angol hölgy visszaült helyére, jóval izgatottabb, mosolygóbb
arczczal, mint azelőtt.
Serena sehol sem lelte, a kit keresett. Végre betekintett boudoirjába.
– Ah ön ide rejté magát! kiálta, rátalálva a könyvek és ujságok közt
turkáló férfira. A hajlam elárulja magát; ön nem tudja megtagadni a
tudóst, a hol könyveket lát. De így elbúni! Nem szokott ön tánczolni?
– Arra vén ember vagyok, úrnőm, felele a megzavarodott férfi, ki
minthogy tudósnak hallá magát gyanusítani, jogot érzett magában
bétiseket mondani.
– Tehát jőjjön velem, monda a házi nő, karját a makacsul ülve maradó
democratáéba öltve. Valakivel meg akarom önt ismerkedtetni.
– Vajjon? kérdé a férfi, még mindig ülve maradva.
– Don Aquiles de Mendoza.
– Ah, a derék férfiu, kit don Godoy jobb kezének neveznek, bár inkább
nevezhetnék balkezének, mert szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta
föl kaczagva a férfi. Ez érdekes találkozás lesz! S azzal hagyta magát a
grófnő által keresztül vezettetni a teremeken s a magas, kopaszhomlokú
úrral, ki disputáló társat keresett, szembesíttetni; donna Serena azzal
magukra hagyta őket s mire a terem tulsó oldalához ért, egy hamiska
pillantást vetve vissza, elégülten látta a két férfit neki hevült
arczczal vitatkozni. Tűzben, lángban állt mind a kettő.
A jó tiant ez alatt kidült a physikai fáradság miatt a zongora mellől.
Soha nagyobb hatást még nem aratott művészeténél fogva, a dicsőség és
fáradság miatt csak alig lihegett.
– Ön felülmulta ma önmagát, szólt Serena nagynénjéhez oly hangon, melyet
szabad volt komolynak is, tréfának is venni.
– A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém; ha még hallhatnám tőled
«a maurok búcsúdalát Cordovától», ez est örömei semmi kivánni valót sem
hagynának számomra hátra.
Serena észrevevé az ajánlatból, hogy a jó tante halálig kifáradt
kedvencz művészetében s így lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült
tehát maga a zongora mellé s elkezdé játszani «a maurok búcsúdalát».
A legelső accordokra elcsendesült a szomszédtermek zajos mulatsága, a
vigadók halkan, ihletten gyülekeztek a zongorázó hölgy körül, minden
szem rá volt függesztve.
Mintegy harmincz éves lehetett a szép háziasszony; azon korban, midőn az
európai nők legszebbek szoktak lenni. Nemes vonalmú arczán valami
fönséges lemondás szenvedése volt megdicsőülve. Mondják, hogy több év
előtt nagy szerencsétlenség történt vele. Senki sem beszélt róla
örömest.
A mint ujjai végig futkostak a zongora elefántcsontjain, e fehér,
csaknem átlátszó alabastrom kezek, azon dalt költve hangra, melynek
szerzője, öndalától lelkesülve, midőn azt bevégzé, főbe lőtte magát;
karcsú, deli őztermete felmagasult ilyenkor, szemeiből valami
földfeletti fény sugárzott elő, fehér homlokán úgy reszkettek az
ébenfekete fürtök. Szótlan ajkairól beleszólt a sóhaj a bús, a lelkesítő
zengeménybe. Minden hanglejtés, minden érzelemcsendület, mely a húrok
alól kiszabadult, meglátszott élveteg arczán, melynek vonalain szép
lelke látszott honolni. A szelid őrjöngést, mely e dalban szerte ömlik s
annak szenvedélyes változatait, a búskomor ábrándokat, a fájdalom óriási
nyomását, mely alatt az erős lélek sír, a gyönge megőrül, együtt kisérte
szép lelke; arcza fehér volt, mint a liliomlevél; ajkai rebegtek; szemei
egén mintha felhők vonultak volna végig csöndes repüléssel; habkeblén
reszketett az odatűzött halavány kék jáczint… És mikor azután jöttek a
végkitörés kétségbeejtő haraglobbanásai, a szomorú dicsőség sötét piros
reménye, vad, volcanhevű hangok viharos zenéje, akkor arcza kigyulladt,
a belső égés lángja viszfényt vetett reá, szemeiből brilliantvillámok
löveltek szét s félig nyilt rózsapiros ajkain egy dicsőűlt, elragadó
mosoly hasadt meg, melyért éltét vetné oda akárki. Azután ismét
alászállt a dal, ellassult, haldokolva, sírva, sóhajtva elenyészett,
mint a hattyú végső szárnycsapása. A szép hölgy arcza fehér lett ismét,
mint a vadrózsa levele, lehajló pilláin egy könycsepp gyémántja
ragyogott.
Minden arcz felé volt fordulva, minden lélek lelke után repült. Nem egy
ifju kebléből szakadt fel titkos, önkénytelen sóhaj. Senki sem érzé
magát elég magasnak arra, hogy őt elérhesse. Nem volt méltó senki arra,
hogy őt birja. E magasztos alak előtt hódolattá, imádássá változott a
szerelem. Örömet nem adott ő senkinek, de a fájdalom, mely tőle jött,
sokszor édesebb volt minden kéjnél, a mit asszony adhat. Úgy kellett
neki virulnia, mint az egyetlen virágnak, melyből nincs több, hogy
mindenki örüljön neki és senki le ne szakítsa, melynek birását irigyelné
az ember saját magától is.
Mindenki el volt ragadtatva, még a két vitatkozó politikus is annyira
elfeledkezett magáról, hogy egymás karjába füződve merengett a lelkesült
hölgy arczán.
E pillanatban egy újonérkezett férfi tolakodott keresztül a méla
vendégcsoporton, piquant arczával keresztültekintve az előtte állók
fejei fölött. Hegyes spanyol szakálla, sovány, satyricus arcza, nagy
szellemi erőt eláruló homloka, villogó szemei, miknek egyike elé egy
négyszögű szemüveg volt szegletbe szorítva, sajátságos föltünést adtak
külsejének, mely egyike volt azoknak, a miknek gúnyora a társadalmi
körök ostora szokott lenni.
A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó arczczal szökött
fel zongorája mellől s vendége elé sietve, azt kézen fogta s bemutatá a
társaságnak:
– Don Jacinto unokabátyám!
A kör rögtön széttágult az érkezett előtt, helyet adva neki, míg az
fixirozó tekintettel nézett szét a vendégseregen, mintha senkit sem
ismerne meg közülök.
Legelébb egy fiatal őrnagy ugrott elé, egy szép, pörge bajuszú lancier s
katonásan rázta az érkezett jobbját.
– Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, comicus vértagadási
minával. S azzal tetőtűl talpig mustrálva megköszöntőjét. Te volnál az
én sógorom travestált árnyéka, a ki két hónap előtt az egyetembe volt
temetve?
A társaság felkaczagott.
– Oh még többen is vannak itt idegenek, a kiket két havi távollét után
nem fogsz megismerni, szólt tréfásan Serena s a csoportozat közé nyúlva,
a szép nyúlánk angol hölgyet vezeté a férfi elé kézen fogva, ki örömtől
derült arczczal nyujtá felé kisded, szépidomú kezét s édes csengésű
hangon és a legtisztább kastellan kiejtéssel mondá spanyolul: «hozott az
ég, kedves férjem.»
Donna Serena örömében gyermekiesen tapsolt kis kezeibe, maga a gróf is
elfeledé egy pillanatra magát s míg arczán a gúnyoros kifejezést a
legédesebb meglepetés öröme váltá fel, odahajolt szép neje kezéhez s azt
szenvedélyesen, indulatosan megcsókolá. Midőn arczát fölemelte, az
előbbi kötelőzködési szenv kaczaj közt tért vissza arra.
– Ah! kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, míg oda voltam,
valóságos kedves kis… papagályt csináltál.
– Azt hiszi ön?
A két nő jelentékeny pillantást váltott egymással.
– Azonban, hogy annyi ismeretlen után egy pár ismerősre is találjon ön
nálam, szólt Serena a grófhoz, ime forduljon ide, s azzal a két
politizáló férfi elé állítá őt.
A gróf ajkán egy komikus «Hah»! lebbent ki, mint egy rögtön elfojtott
kaczaj kezdete, melyet egy még mulatságosabb néma főhajtás követett,
miközben a gróf mómusi arczkifejezéssel igen észrevehetőleg keresztett
vetett magára. – A democrata észrevette s nevetve szólt:
– Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!
– Plane kettesével. Ha látná don Manuel Godoy saját jobb kezét don
Escoiquiz karjába fűzve!
A két férfi csak ekkor vette észre, hogy karöltve áll s egyszerre
kiemelte karját, míg a gróf nevetve tolta magát közéjük, mindkettőt
karjára fűzve.
– Legyek én önök közt az összetartó kapocs.
E perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a spanyol
etiquette ellenére a vendégek egymás kinálgatása nélkül siettek az
asztalokhoz.
Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely eddig a többi
termekbe szét volt oszolva s ekkor tünt fel legszembeszökőbben: mily
sajátságos alkatrészekből volt e társaság rendezve.
Az akkori napok minden szinezetű és véleményű celebritásai, büszke
grandok, még büszkébb republikánusok, egy-egy elhirhedett költő, majd
ismét egy vénebb katonatiszt, amott egy falhoz támaszkodó ujságiró,
fiatal, sötétarczú népszónok, vén mosolygó hidalgok s mind e különnemű,
fajú és érzelmű tömeg, a közte elömlő hölgyvilág által, mint egy
virágkoszorúval egymáshoz kötve, egybeolvasztva.
– A szándék szép, monda Jacinto Serena karját magáéba fűzve, te közel
akartál bennünket egymáshoz vezetni; most jer tekints szélylyel és
számítsd fel a hatást, melyet eszközöltél. S azzal körülvezette szép
rokonát a teremben.
– Nézd e becsületes embereket, szólt Serenához, mi alatt úgy tett,
mintha egy süteményről levett czukorfiguráról beszélne neki, melyet
kezében tartott; mint külön vonják most is magukat. Egyik szögletben egy
csoport, másikban a másik. Csak akkor szólnak egymáshoz, a mikor
összevesznek. Nézd, amott a békefőnök egy párthíve jött össze don
Infantadó egyik emberével; don Manuel emberének arcza savanyú, az
Infantadoé mosolyog. Most meglátják egymást. Nem kerülhetik ki.
Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni s az Infantadoé ölt komoly
képet. Szólnak egymáshoz egy pár szót s azzal elfordulnak. Most ismét a
béke emberének képe lesz hosszú, míg amaz szakállába nevet. Lehetetlen
ezeket amalgamázni, édes madame Rolandom.
A grófnő kivonta karját Jacintoéból, a gróf ezzel elhagyott
democratájához sietett, kivel don Godoy jobb keze ismét nagy vitában
volt, egyik ujját annak gomblyukába akasztva.
– Mondjatok egy toasztot, szólt don Jacinto, szétválasztva a két
szellemi gladiatort.
Don Aquilez rögtön fölemelkedett s egy-két elmés és ragyogó mondatban
felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses volt:
Spanyolországot, don Hernandót, de la Romanat és a győzedelmet.
A poharak zajosan csörrentek össze.
A toaszt a democratának szállt. Ő állt elébe. Röviden, mint szoká,
virágos szók nélkül, de tiszta gondolattal mondott egy felköszöntést a
szép úrnőre. Tulajdonkép ez is Spanyolországnak volt intézve, de az volt
benne a jó kivánság tartalma, hogy adjon az Isten neki sok ily nemes,
ily magaslelkű hölgyet, mint ő.
A felköszöntés don Jacintónak szállott. Ő is fölemelé poharát, egy
pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó gyöngyökre, mik fehér
tajtékká pezsdültek a pohár koronáján s röviden így szólt:
– Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő esztendőt megérik.
A kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott az ajkak
előtt e szavakra. Senki sem tudta, hogy saját magát nem feledi-e ki
ezúttal azok közül, a kiket éltet. Többen kedvetlenül hátat fordítottak
a grófnak. A hidalgo fölkelt a kis kerek asztaltól, melyhez letelepedett
s a democrata tenyerébe könyökölve mondá félig magában:
– Meglehet, hogy azok nem mi leszünk.
A csüggesztő hatást, mit a gróf toasztja előidézett, nem lehetett észre
nem venni. Egy pillanat alatt felkeserült mindenkiben a politikai
pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű arczokkal fordultak
szomszédaikhoz, de senki sem szólt.
E pillanatban a meghasonlott társaság közepére lépett Serena grófnő.
Karján vezette az ifju angol nőt, Don Jacinto gróf nejét.
– Egy pillanatnyi csendet kérek, szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok
helyet nyitottak neki.
Az angol hölgy halványan állt meg a középen. Nagy, sötétkék szemei
merengő nyugalommal néztek fölfelé, hosszú fürtös selyem haját hátra
simítva, egy lépést tőn előre, megszorítá Serena kezét s azzal
magasztos, ünnepélyes arczczal, s bájos, édes rokonhangon Camoensnek
egyik halhatatlan költeményét: «Granada ostromát», mely csak kéziratban
forgott, de melyet minden spanyol ismert, kezdé elszavalni.
Mint egy galvanicus villanyszikra ütött végig a társaság lelkén ez
ismert dal szava, egy idegen hon leányától elmondva, ki még egy év előtt
Spanyolhonnak sem földét, sem nyelvét nem ismeré. A szent hangok
melegítő borzalommal lepték meg a szíveket. A lélek kilopta magát a
szemekbe, mik a bűbájos idegen ajkáról lesék le a honszerelem ismert, de
elfelejtett parancsszavát. Mindenki közelítni érzé magát azokhoz, a kik
körüle álltak.
Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, mint feszültek a
karok izmai, mint szikráztak a szemek.
Mint tágult a kebel, mint keresték a szemek az eget.
Midőn végére járt a dal, nem lehetett tovább kiállani. A gróf szemeiből
kicsordult a köny, oda rohant neje lábaihoz. Kezét megragadta,
csókjaival elhalmozá. S nem szégyenlé senkitől, hogy szeméből a köny
pörög, mert hiszen sírt minden ember.
Az összezördült pártfelek egymás kezét szorongatva törülték le
könyeiket. A testvérek egymásra ismertek erről, hogy midőn közös
anyjukat hallák említeni, mindenik szeméből kicsordult a könyű.
– Győztél nő! monda a gróf Serenához fordulva. Ajándékba adtál bennünket
egymásnak; s azzal szép nejét karjára fűzve, eltávozott.
A többiek is követték egymás után. Ily ünnepélyes jelenet után frivol
mulatság nem töltheté be a kebleket.
Mindenki jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában
valami szent, nagy, megmásolhatatlan fogadást. Mindenki boldogabb volt,
mint egy órával előbb.
Három nap mulva száznyolczvanezer harczos állt készen a spanyol földről
elűzni az ellenséget.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Serena egyedül maradt. Vendégei mind eltávoztak. Maga hálószobájába
vonult.
Az utczák zaja elhallgatott már. Néha zördült még meg a távolban valami
késői hazatérő hintaja.
Kiknek lelke nem fél a magánytól, ismerik azon jóltevő érzületet, mely
el szokta fogni az embert, midőn népes, zajos társaság után végre egy
éjfélutáni órára egyedül marad. A termek csillárfényét fölváltja az éji
lámpa fátyolozott, pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy termek
helyett kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az ismerős,
nyugalomra hívó tárgyak mind oly közel vannak egymáshoz. A zenerobaj, az
emberhangok zavart töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben,
pedig köröskörül már minden oly csöndes, csak a falióra ingája osztja
perczekre a nagy hallgatást, halk ketyegésivel.
Az ember levetkőzi feszes, gátoló öltönyeit, s gyakran még feszesebb,
erőszakolóbb arczvonalmait, s míg élv- és izgatottságtól kimerült
tagjait nyugalomra hívja a megszokott fekhely, lelkének oly jól esik,
hogy végre egyedül maradt, s nem kénytelen idegen szeszélyek röpteit
kisérni.
Előjőnek aztán azok a titkos, ábrándos gondolatok, miknek naphosszant
megjelenniök nem szabad. Egy-egy örökké tartó emlék, egy-egy elévült
vágy, mely messze-messze ered, távol a legközelebb elmult vigalomtól, s
melynek csak olyankor szabad visszatérni, mikor a lélek aludni megy, az
álom s ébrenlét közti mélázás fátyolozott perczeiben, s melynek
utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek odább.
Midőn a grófnő utolsó nőcselédjét is kibocsátá magától, alcovenje
hátterébe lépett, ott egy fekete damaszszal letakart festményről
félrevonta a rejtő függönyt, s kezeit bánatosan összetéve, az előtt
megállt.
Egy szép, halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei
szinte élni látszottak, tartása nemes volt és büszke, homloka komoly,
méltóságra mutató. Azon férfiak közül, kik most elhagyák termeit, egy
sem hasonlíta e képhez.
A hölgy egy hosszú, hosszú pillanatot vetett reá; felfohászkodott, s
midőn ismét visszaereszté rá a függönyt, még egyszer visszatekintett rá.
Azután leült éji lámpájához, naplóját elővevé, s a múlt nap eseményeit
néhány sorral följegyezte abba. A naplóhoz egy másik kis feketén
szegélyzett emlékkönyv volt kapcsolva, tábláján ugyanazon férfi arczképe
miniatur festésben, ott is fekete papirral letakarva.
E könyvet is felnyitá Serena. Néhány sort irt bele, néhány szomorú
gondolatot, melylyel legvígabb napját befejezte:
«Ma is boldogtalan voltam. Ma is eszembe jutottál. Ma is sírtam azért, a
mit szenvedsz miattam és miattad. Ma is megbocsátottam azért, a mit
vétettél ellenem és magad ellen. Könyörüljön rajtad a halál, és rajtam
is, mind a kettőnkön».
Azután visszatevé emlékkönyveit – a honnan elővevé – a lefátyolozott kép
alá; az alabastrom fényernyőt a lámpa elé állítá, s alcovenja hímzett
vapeur függönyei mögött eltünt.
Pillanatok mulva csendes volt minden.
Az igazak nyugodtan alszanak.