1808-dik az év. Március 18-dika van. A franczia hódító sereg elfoglalta
már Spanyolországot, a király már Mexicóba készül futni, midőn a spanyol
nép Aranjuezben kitűzi a harczi zászlót, s elhatározza, hogy megmenti
Spanyolországot és a királyt, VII. Hernandot, a frank uralom alól.
A hír befutja az országot; a főváros örömünnepet ül, Madrid egy éji
délibáb, hol a rengő fénytengerben magas csillámló paloták árnyképei
tünnek elő az elborult ég homályából, körülszegve fényes tüzes
vonalokkal, miket ezernyi lámpák sorai képeznek. A Manzanaresparti
paloták homlokzatára tűzbetűkkel van felirva e szó: «la libertad», s
távolabb a halászkunyhók lakója is kitette gyertyáit ablakába, s
szomszédaival a Cortes összehivásáról beszél.
A Manzanares fekete tükrén egy tűzcsoda tünik elő, egy horgonyra kötött
bárka, lámparagyogványnyal szegélyezve; mécsekkel kirakott kerek
ablakai, mint egy tengeri szörny tűzkarikaszemei rémlenek a messzeségbe.
A pompás kőhíd oszlopairól tarka röppentyűk szállnak fel az elborult
égre, mintha erővel csillagokat akarnának rá felrakni, a felküldött
meteor elpattan a magasban, kék, zöld és rózsaszín csillagokat szórva
szélylyel, mik halk hullással szállnak vissza a víz színére.
S a kivilágított utczákon forr és tolong a néptömeg, csupa vidám, csupa
lelkesült arczok; senki sem tudja, mi történt vele, minden szív kinyilt,
minden ajk megtanult beszélni szépről, csodásról, nemesről.
Néhol «viva!»-rivalgás közt egy nyilt kocsi halad végig, a benne ülő,
mintha mindenkinek közel barátja volna, mosolyogva köszöntget
jobbra-balra; s utczáról-utczára tovább-tovább halad a vivakiáltás, az
ablakokból integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, a
fölemelt kalapok hintálnak a légben, a diadalívek zászlóit lobogtatja a
szél, a buen-retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. – Ez
üdvözölt férfi Infantado herczeg, Hernando pártvezére.
És az egész tündéri tünemény fölött egy bűbájos jelenet tünik ki
magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant tűzkorona. A
buen-retiroi erősség köröskörül kivilágított alakja az, mely a távolban
és magasban úgy látszik, mint egy óriási égő korona, mely a fekete
éjben, hol ég és hegy összefoly, mintha a puszta légben függne.
A buen-retiroi paloták közt egy nagyobb erkélyes épület első emelete van
fényesebben kivilágítva, mellette mindjárt egy ódon sötét épület
következik, melynek szűk ablakai közül csak egyetlen egyben van két szál
gyertya kitéve.
Azon sötét épület… a börtön. Lakóinak nagy része az év elején az
általános kegyelem utján megszabadult, csupán egy maradt benn, egy
élethosszú fogságra itélt bűnös, ki ellenét szerelmi boszúból ölte meg.
Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem
bocsáthatá meg.
A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, látta a kivilágított
épületek sorait, olvasá a homlokzataikra irt szót: «la libertad», s két
gyertyát kitett ablakába – a szabadság emlékére.
A külmozgalmak zaja felhatott börtönéig; a nélkül, hogy tudná mi az?
Látta, hogy az emberek örülnek, ujjongnak, boldogok; a nélkül, hogy
tudná miért? Négy év óta volt már börtönében, s ismeretlen volt előtte
minden, a mi azon kívül történt.
Kikönyökölt szűk vasrostélyos ablakába, elbámult a kivilágított nagy
város, a diszelgő menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók
sorai felett. Egy-egy szót iparkodott elolvashatni az átelleni
transparentek égő soraiból. E szó mindig ez volt: «la libertad». Egy
hangot tudott kivenni a nép zavart kiáltozásaiból, e hang volt: «la
libertad».
A tömlöczével szomszéd emeletes ház ablakai is körül voltak rakva
sokszinű lámpákkal, az első emeleti termekben vidám zene hangzott, a
tánczolók tünékeny alakjai futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre.
Olykor neki hevült ifjak s lenge hölgyek jöttek ki a zászlókkal rakott
erkélyre, utána dúdolva a belül hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán
karöltve vonult végig egy-egy örömittas férficsoport, lengő tollakkal
kalapjaikon, miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten
hangoztatva: «El rei Hernando!»
«Viva!» hangzott alá az erkélyről, «fogadj isten»-képen, s a víg zene
hangjai elnyelék a lassú beszélgetést.
– Mi történhetet itt? hogy annyian örülnek. Tömlöczből szabadult-e ki
annyi ezer ember, hogy úgy vigad? Börtön volt-e mind ez a sok épület,
hogy úgy ki van most világítva? Mint tánczolnak ide át! Minden ember
olyan boldog… A fogoly elmélázva nézte ablakából az örvendő világot.
Csak ő volt rab, csak ő nem érté azon lelkesülés hangját, mely börtöne
magányáig felhatott. Egy hónap előtt még fogolytársait hallotta zörögni,
énekelni, neszezni a mellette levő szobákban, most azok is úgy
elnémultak. Mind kiszabadult valamennyi, csak ő maradt hátra, egyedül a
nagy szomorú épületben. Egy napon rivalgó néptömeg jelent meg az épület
előtt. A négyszögű udvaron valami kegyelmezést olvastak fel; hallá, mint
nyiltak meg a szomszédszobák ajtai, egyenként mint találkoztak egymással
és rokonaikkal, ismerőseikkel a kiszabadulók, hogy sírtak! hogy
nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban
hallható volt a megtébolyító öröm kifejezése. Minden szoba kiürült. Este
felé csöndes, viszhangos lett a nagy épület, sehonnan sem jött egy
sóhajtás, egy lánczcsörrenés. Csak ő maradt ott egyedül; – jobbról,
balról, alulról, felülről eltávoztak a szomorú szomszédok, mindegyikért
eljöttek az örülő barátok, a búcsúzó börtönőr, csak ő érte nem jött
senki.
Négy év óta hozzászoktatta magát azon gondolathoz, hogy börtönéből csak
a síron keresztül van szabadulás. Megszokta az egykedvű sétát az ajtótól
az ablakig, s ismét vissza. Megismerkedett a nagy pókokkal, mik
évről-évre ugyanazon szögletben üték föl magányos tanyáikat, megosztva
vele börtöne unalmas magányát. Midőn estenden fuvoláját elővéve,
ábrándos dalt játszott rajta, előjöttek a pókok rejtekeikből, kiugráltak
hálóik széleire, elébb tovább tánczoltak a falon, megállva s ismét
közelebb, közelebb futosva hozzá.
Négy év alatt saját életrendszert alkotott magának, minőt szoktak
rendesen a rabok, kik megtudtak nyugodni a rájuk mért sorsban. Ének,
fuvola, rajzolás, viaszalakidomítás, magányos séták és a kedvencz pókok
időjósló mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly
időtöltések, mik a foglyot megóvják a gondolkozástól s a mire az vezetni
szokott, a megőrüléstől. S ha mégis előjöttek olykor a rettegett, az
álomijesztő eszmék, iszonyú képek a mult emlékeiből s a jövendő
sötétéből, azon semmivé tevő gondolat, hogy a mult visszahozhatlan, a
jövendő örökkévaló és a jelen egy feloszthatlan percz négy börtönfal
közé szorítva, akkor kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak
tetőin egyenként sorban számlálni a cserepeket, míg e gondolatölő
munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.
Nyáron kenyérmorzsákat hintett ablakába. A kis madárkák odaszoktak rá,
felültek vasrostélya pálczáira s enyelegtek, énekeltek, czivakodtak.
Télen kis vaskemenczéje mellett ült, melyet belülről lehete fűteni,
elmélázott az izzó parázson. A tűz látása oly jó arra, hogy a lelket
elvonja önmagától. A láng tánczol jobbra-balra, a szikrák futnak
fölfelé, valami úgy pattog, ropog a tűzben, a parázs sötét vöröse mindig
fénylőbb fehérbe megy által, azután ismét fekete hamufátyol támad
körüle. Egyik hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad.
A lélek fáradtan tér meg aludni, maga sem tudja, merre járt azalatt?
Ez egész börtöni életrendszerét a rabnak ez egy nap semmivé tette.
Izgatottan, kábult fővel hagyta oda ablakát, levetette magát hideg
ágyára, lecsukta szemeit. Nem tudott aludni. A külzaj, a szomszédház
zenehangjai fölverték fektéből. Fölkelt s nyugtalanul járta végig
tömlöczét. Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé, hogy most
már nyugodtan fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is
füleiben zúgott. Lelkében viszhangzott a minden oldalról jövő kiáltások
hangja; szívének érverése nem hagyta pihenni, a vér lázasan tódult
hevülő agyába. Millió, millió hangot képzelt hallani.
Lázasan ült fel ágyában. Kezével végig simítá homlokát. Oly forró volt
feje és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a gyertyák.
Hallgatózott, nem hallik-e kívülről valami emberi hang, mely szétriassza
lelke kisérteteit? Csöndes volt minden. A szögletben egy légy fogta meg
magát valamelyik pók hálójában, a pók köröskörül futkosta, összébb vonva
körüle fonalait. A légy oly szánalmasan döngött a halálos tusa közt. Az
embernek oly rosszul esik a haldokló rovar e hangját hallani.
– Hah, te is? te is börtönőr vagy? kiálta felugorva fektéből a fogoly s
odarohanva a pókhoz, kiszabadítá a faggatott bogarat s valami
könnyebbült érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében
vígan dongva repkedte körül a szobát.
A pók eltünt a szögletben. Hová lehetett? gondolá a fogoly magában, a
mint visszatért lelkébe az az undorító borzadály, mely e sötét állatok
iránt az emberrel vele születik.
– Hová lettél te leskelődő állatgyilkos? kezde a fogoly a pókhoz
beszélni, különös boszúálló gyűlölettől áthatva. Azért jöttél börtönömbe
lakni, hogy látogatóimat fojtogasd? Kipusztítalak innen néma
méregkeverő; nem fogsz itt e kedves, eleven, napban repkedő, aranyszemű
állatkákra leskelődni többé! s ezzel fölvett a szögletből egy seprőt s
kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából s végig szaladva a
falon, a vaskemencze csöve mellett, hol az a falba volt róva, ismét
eltünt szemei elől.
A fogoly felállt egy székre, gyermekes dühvel, mi lélekállapotának volt
természetes kifolyása, üldözve laktársát.
Az egészen eltünt előle.
Kereste és sehol sem találta… Végre észrevevé a hasadékot, mely a fal és
a kürtőcső mellett támadt, a pók azon menekült ki.
A fogoly lelkében egy gondolat támadt.
– Ha te kimehettél itt, miért ne mehetnék én is itt ki?
E gondolat gyökeret vert lelkében. Megszabadulni! kimenni innen, lenni
szabadnak, mint más, ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.
Lefeküdt ágyába, a gyertyák elaludtak, sötétben maradt.
«Megszabadulni!» lebegett álmatlan lelke előtt.