Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és
sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó,
egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő
nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljon helyet a tornáczon és
vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés,
ettek, ittak és vigadtak s nem törődtek mindazokkal, mik benn a
kastélyban történnek.
A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket
behítták a kastély belső termeibe.
Mint rendesen, úgy most is Kozima jött a vendégek elé őket elfogadni.
Ruhája, öve, pártája ragyogott a drága kövektől; olyan volt a sok
gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, melylyel mindenfelé tud
nézni.
Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott
vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a
teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de
mit tartott ő egy leány haragjától, egy féregétől, kit, ha tetszik,
eltapodhat? Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét, s
kivezette a teremből a kastély legtávolabb eső szobájába, mely sem
fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.
A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon így vele.
Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, hol már akkor szólt a
zene, került a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy
vőlegény és egy úrfi között.
Van az orosz vigalmakban egy víg társasági mulatság: a végtelen pohár.
Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, melyre ez van irva: «ha ki ittál,
fektess le, ha fölállok, tölts tele». A pohár feneke sokkal nehezebb,
mint az egész pohár, ilyen formán az, akármely oldalra fektetik, megint
talpra áll s tovább kell inni belőle.
Ez a pohár azután kézről-kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett s
az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy-egy ivó majd előbb, majd
később kidűl a sorból, a kinek esetén azután a többiek nagyot kaczagnak
s az marad a társaság diadalmas hőse, ki legutoljára ülve marad az
asztalnál, mikor a többiek már mind alatta henteregnek.
Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem olyan
gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A
forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár
menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nem
sokára mégis úgy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az
asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.
Csak a hajdú birta a versenyt uraival.
Ő is tudott már úgy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem
ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor
legjobb hallgatnia, mert így semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján
maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül.
A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a
menyasszonyokhoz s vígabban kezdtek velök enyelegni. Csak Malika
vőlegénye volt még útjukban.
– Te Péter, szólt oda fordulva hozzá a gróf úr; te ma nagyon ostoba
vagy. Máskor még a gondolatomat is ki szoktad találni, ma pedig fajankó
vagy. – Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak?
– Mert részegek, felelt a hajdú.
– Hát te nem tudsz részeg lenni?
A hajdú a szép Malikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem!
Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat s azt a szolga kezébe
nyomta.
– Tudsz-e részeg lenni Péter?
Péter egy ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha
összehasonlításokat tenne magában a kettő között, hogy melyik szebb? a
menyasszony szelíd susogása, az aranyok rekedt csördülése, emezeknek
sárga fénye, amannak elpirulása? Végtére is az arany lett a szebbik.
Péter feje elkezdett szédelegni, úgy tett, mint ki nagyon kivánkozik a
föld felé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt
feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekívánkozott a
földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat a kezéből, s
mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant
le az asztal alá.
Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff
vidám társainak:
– Már most oltsátok ki a lámpákat.
A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, mily borzasztó
tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez
oltalomért, segítségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak
felkölthetetlenül; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve,
semmi kiáltás sem hallatszott többé.
– Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika, a lábainál heverő
vőlegényt erősen ölelve magához, az pedig a gyáva úgy tett, mintha
holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem érezne semmit.
Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az
a sikoltás, a mi a tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám
jókedv kitörése.
– Isten segíts! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a
terem egészen elsötétült, – és abban a pillanatban felszakíttatott a
terem ajtaja s berohant rajta fáklyával kezében, Kozima.
Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkúszálva, a
gyöngyhímzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.
– Hogy jösz te ide? rivalt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által
örömét zavará.
– Az ablakon át; felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya
veres fénye még vadabbá tette.
– Őrült vagy-e? ablakod a medvék udvarára nyilik.
– Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér
tanusítja, minő küzdelmei lehettek ottan.
– S hogy merészelsz parancsom ellen ide jőni most? kérdé dühösen
Csarekoff.
– Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért; szólt Kozima s a fáklyát
letűzte maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a háziasszonyok helye,
a magas, emelvényes székre, melyen máskor szokott ülni, midőn víg
társaság volt jelen.
A gróf reszketett a haragtól.
– Te nyomorult! tudod-e hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben,
egy himzetlen ingvállban?
– Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben,
egy himzetlen ingvállban; s ezt szólva, lerakta magáról selyem
öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a
himzetlen ingvállig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is
kitépte hajából, s úgy állt meg ott, hosszú, leeresztett fekete hajjal.
– Még volt valami, a mit magammal hoztam, s magammal viszek, mondá
sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.
A gróf felkaczagott.
– Pártádat, ugye bár?
– Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem.
Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.
És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.
A vendégurak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.
Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima. Jó
éjszakát szép kis leány!
A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj
társaságra, sötét szemeit végig jártatá a hahotázó tömegen, egyik
kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban;
és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok
legszebbike, Malika, felszakítá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária
kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.
Kozima lassan aláfordítá a fáklyát, és kioltotta azt, s midőn a vendégek
szájában egyszerre szörnyűködésre vált a kaczaj, akkor ő kezdte rá a
nevetést, hogy őrült hahotája a velőket fagylalá meg.
És azután becsapta maga után az ajtót.
«Az úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse»… A
magas emelet ablakából alárohanó leány oly szerencsésen jutott a földre,
hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a
násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok
elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjük a szép Malika, épen a
borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.
A leány alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva: apám,
fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk
veszni.
A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől,
s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem
álltak.