Oda fenn pedig a kastély ura boszankodva látta az ablakból, mint menekül
meg, csodálatos úton, kezei közt tartott martaléka.
– Péter! kiálta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt
a földön. Kelj fel!
Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé.
– Miért tántorogsz?
– Uram parancsára részeg vagyok.
– Légy józan és állj egyenesen.
Az ember egyenesen állt és nem volt részeg többé.
– Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével el
merészelt menni udvaromból. Eredj utána rögtön, te férje vagy,
parancsolója, vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj,
mert a milyen jó volt eddig nálam laknod, olyan jó lesz laknod az
ólombányában, ha nélküle térsz vissza.
A hajdú megcsókolta ura kezét és eltávozott.
A falu végén utólérte a futó násznépet. Megállítá őket ismerős
ordításával. Kezében volt az a szíjkorbács, a mit olyan jól ismernek már
az engedetlenkedők.
– Hol van a feleségem? kiálta parancsoló hangon, széttekintve a csoport
között.
Malika félve húzódott apja háta mögé és nem mert felelni.
A durva férfi észrevette őt s oda ment és megragadta kezét.
– Jősz velem vissza a kastélyba!
Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék oly durván ifju arájával
házassága első napján.
– Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat, hogy pártját
fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és
parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint ti azok vagytok a
tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje van? Uj világ
lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj
engedelmeskedik neki?
Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől s
biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s a
hol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől.
Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait, úgy
könyörgött neki szívszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz
irtózatos helyre. Inkább taszítsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el
mezitláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza
ama kastélyba.
A vőlegény dühösen rántá fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül
kiáltva rá:
– Jösz velem, a hová én megyek.
– Oda ugyan nem! kiálta akkor a háta mögött egy éles csattanó hang, s a
nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, oly
rögtön, oly szótalanúl, hogy még a végső hörgését sem hallá senki.
Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezítláb, szétszórt
hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva.
– Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdú fejére
téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez.
– Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám? Nem tudjátok-e, hogy mi
történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, a mi fejetekre
száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, a
mit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, nincsen-e késetek, fejszétek,
fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok, hűséges kutyái a ti
uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön s megmarjon
mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök?
Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga volt. Ádáz szavai a víziszony
titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek
szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni és ajkaik szitokkal
telni meg.
– Mire vártok még? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a
többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat,
reggelre hire hamva sem lesz gyilkosaitoknak. – Tűzbe, vérbe temessétek
valamennyit.
A végszavakat általános vészordítás fojtotta el. A felbőszült tömeg
kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra mulva egy egész zendülő tábor
hullámzott a kastély felé, elől a két leány ment: Kozima és Malika, a
zendülés véres fáklyáival, véres késeivel. Nem két leány, két vészangyal
volt az, kik elfelejtkezve leányi voltukról, maguk rohantak legelől az
ostromlott kastélyra.
Ott minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, hajdúk a
pitvarban hevertek torkig elázva, csak néhány diadalmas úr dalolta még
tivornyadalait a kastély ivótermében.
A nagy lármára ezek is felriadtak, s a mint meglátták a fenyegető
veszélyt, hirtelen puskára, kardra kaptak, s azzal véres verekedés
támadt a palota csarnokaiban. A parasztok kaszái, cséphadarói nem sokat
értek a kard és pisztoly ellenében; a felriadó cselédek, vadászok
mindinkább kiszoríták a zendülő pórokat, míg a tornácz elején sikerült
egy vasrostélyt lebocsátniok, mely egészen kizárta a támadókat.
Háromszor rohant Kozima maga a vasrostélynak a parasztokkal, hogy azt
sarkaiból kivesse. A zár nyelve meghajlott a nyomás alatt, de nem tört
el; a leány mellett álló pórokat mind lelövöldözték, csak őt nem érte a
golyó.
Ekkor egy pokoli terv fogamzott a leány fejében. Visszahívta a
zendülőket a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszúlatlanul
lövöldözték le őket. A kapu előtt megállítá a tömeget.
– Hordjatok ide köveket és gerendákat, temessetek be velök minden
bejárást. Ne lehessen egy ajtót is kinyitni.
A mint ez megtörtént, akkor hosszú szurokfenyő póznákat hozatott elő,
azoknak végét meggyujtá fáklya gyanánt.
– Most kinek lesz bátorsága ezeket a pinczeablakon lenyujtani?
A megriadt népség hallgatott.
– Jerünk mi ketten Malika.
És a két leány felvett két hosszú égő fáklyát s a pinczeablakhoz futott
vele.
A terem ablakaiból tiz-húsz lövés fogadta őket. Egy sikoltás
hallatszott, Malika kiszenvedett.
De Kozima elérte a pinczét.
Az a pincze az egész kastély alatt végig vonult és tele volt nagy
hordókkal, a mikben égett bor volt eltéve.
Kozima lenyujtá a kanóczot s feltaszítá vele a legközelebb álló hordó
dugaszát.
Azzal be volt végezve az egész munka. A leány visszafordult, s hátra sem
tekintve, csendes léptekkel tért vissza társai tömegéhez.
A pinczében egyszerre lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint
szétveté az égő borlé ereje, a kék folyóláng szétterjedt az egész
pinczében; néhány óra mulva egyes hangos durranás jelenté, hogy ismét
egy hordó pattant szét; nemsokára minden pinczeablakon világított elő az
a kékes, zöldes láng fénye, mely olyan halottszínt adott a körülállók
arczainak.
A zendülőknek csak körül kellett állniok a kastélyt a golyók járásán
kivül és bámulni azt a pokoli látványt, a mi előttük kifejlődött.
A mint az alulról jövő láng lassankint átmelegíté az épület boltozatait,
elkezde a kastély termeiben rémes ordítozás támadni; a bennlevők érzék a
nőttön növekedő hőséget s a berakott ajtókon nem menekülhettek ki.
Eleinte emeletről-emeletre, végre a padlásra szorultak fel, s midőn a
kék lángok lassanként veresre váltak s a palota ablakain kezdtek
kilövellni, egy eget verő ordítás hangzott az éjszakában, melyre az
ostromlók vérszomjas kaczagása felelt.
Csak egy embernek volt bátorsága megkisérteni a merész ugrást a
háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt.
Estében kitörte lábát, de azért oroszláni erővel védte magát, míg a
sokaság le nem verte. A legelső kés, a mit szivében megforgattak,
Kozimáé volt.
És ettől az éjszakától számított húsz nap alatt hatvanhét nemesi
kastélyt égetett fel a fellázadt pórság, s a zendülés elterjedt Ukrania
határáig, leirhatlan borzalmakkal fertőztetve be minden darab földet,
melyen átvonult.
A leghunyászabb nép a legirtózatosb, ha egyszer kitör; sehol sem oly
irtózatos a lázadás, mint az északi szláv és a chinai fajoknál.
Végre sikerült a kormánynak elfojtani azt.
A vezetőket, a legkitünőbb harczosokat elfogták, a boszúvágyó nemesség
példás büntetést követelt fejökre. A büntetés megadatott. A hirhedett
lázadók küldessenek a kaukázi hadsereghez, s ha Isten úgy akarja, hogy
bűneik miatt meghaljanak, haljanak meg hazájokért küzdve.
A főnemességnek pedig tudtul adatott, hogy ha még egyszer jobbágyaik
fellázadnak, a nagy tanács a jobbágyok örökváltságát fogja indítványba
hozni; mert vagy tudjanak a földesurak jobbágyaikkal kegyesen bánni,
vagy tudjanak velök birni.
Az orosz jobbágyok örökváltsága még most sem jött létre. Sorsuk most is
az, mi régente volt.
Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog határainkon belül laktok.