Ha Feodora szelíd, mívelt és érzékeny volt, az utána következő leány
annál vadabb volt és szilajabb, valóságos nőstényfarkas, kit ha
megharagítanak, karmol és harap. Ez nem vágyott pompás hintók után,
hanem felugrott a nyeregtelen lóra, úgy nyargalászott rajta, ebédnél sem
válogatta a finom ételeket, hanem megette a pástétom külső borítékát, a
mi nem emberi gyomornak való, s villával, kanállal nem is tudott bánni,
zongorával, regényolvasással nem untatta magát, hanem versenyt ivott a
férfiak dőzsasztalánál, s mikor valamennyien kótyagosak voltak, össze is
verekedett velök, s Csarekoffnak nem egy csomó kitépett hajába került,
míg azt a vadszülöttet le birta győzni; a ki aztán, ha jól
megkorbácsolták, hizelgve s mosolygva csúszott az ő urának lábaihoz s
lecsókolta róluk a port.
Az ilyen teremtés tetszett Csarekoffnak. Hasonló leánynyal még soha sem
találkozott életében. Ha kizárta az ajtón, ott hált a küszöbön a hideg
márványon.
Csarekoff annyira bele volt bolondulva, hogy az egész telet jószágán
töltötte s nem ment Szentpétervárra, hanem a helyett a környékbeli kurta
nemességből otthon alakított magának korhely-társaságot, melynek körében
minduntalan válogatott bohóságokon törték fejöket: különösen, ha a
zivatarok beszoríták őket a medvevadászatról, farkashajtásról, olyankor
volt szem nem látta, fül nem hallotta tivornya a várban, hogy minden jó
lélek keresztet vetett magára, a ki közel járt hozzá.
Az ember olyan, hogy a jóból is megúnja a sokat; ezt a mondást ugyan nem
a magunkforma szegény emberek találták föl, a kiknek csak a rosszból
jutott untig való; hanem mi csak úgy másokon, messziről teszszük ezt a
tapasztalást, a mire azt szokás mondani: «nézd csak, hogy nem fér a
bőrébe!» «nézd csak, hogy nem tud hová lenni dicsőségében!»
Csarekoff úr udvarában soha sem találták szerit-számát a gyönyörűségnek;
a vendég nem is tuczat számra, de százával lakott nála; ott nem ittak,
hanem úsztak a borban, ott nem verekedtek lakomázás közben, hanem csak
agyon ütögették egymást, ott nem csak ölelgették a szép leányokat, hanem
mulatság végével kihajigálták őket az ablakon, vagy meggyujtották rajtok
az öltözetet, úgy hagyták elfutni; ott a ki leült kártyázni, egy ülő
helyében elvesztette apai, anyai jussát egész a rajta levő ingéig, egész
a még ezután születendő legutolsó jobbágyáig s ha zivataros volt az idő
és nem lehetett medvékre vadászni, akkor kiültek a gavallérok az
ablakokba s onnan legkényelmesebb lesből lövöldöztek az azon
járó-kelőkre.
Mindennap valami új, valami hallatlan tréfát kellett kitalálni, mely a
vendégurak kedvét új pezsgésbe hozza; az ilyen hosszú tél idején az
ember úgy sem tudja mivel tölteni a veszedelmes időt; a fővárosi
tánczvigalmak, dáridók, az egyforma felpiperézett estélyek, sakkjátékok,
wisztasztalok és a legcsikorgóbb hidegben gyakorlott katonai parádék,
mind nagyon elkoptatott mulatságok voltak már az ifju Oroszország
inyének; ez úttal föltevé magában Csarekoff, hogy a falusi mulatságokkal
jobban fogja azokat pótolni s naponkint igen eleven tanúbizonyságait
adta leleményességének.
Vadászatok, tűzijátékok, lakomák, párbajok mind csak mellékes dolgok
voltak, apró fogadások, hogy kinek a feleségét lehetne elszöktetni a
jelenlevők közül? – tartoztak a csekélységek közé; ha valaki megsokalta
már a tivornyát és megszökött, s a többiek aztán rajta mentek,
rágyújtották a házat, ez is csak együgyű tréfa volt; hanem a legjobb
mulatság, melyet Csarekoff úr vendégei számára tartogatott, csak ezután
következett még; azzal legutoljára biztatta őket, az fogja bekoronázni a
többit.
A farsangi hetek egyik szent vasárnapján az egész úri társaság
meglátogatta a falusi templomot.
Talán valami szent ihlet szállotta meg őket s eljöttek felszaporodott
bűneiket meggyónni?
Talán észrevették, hogy illendő a szent dolgokról megemlékezni, illő,
hogy a kik az ördögnek emeltek egy nagy oltárt, az Istennek is
gyujtsanak meg egy kicsiny szál gyertyát?
Vagy tán a rendes szokásnak kivántak eleget tenni, hogy a midőn majd
Szentpétervárott a vallási rendet szigorúan tartó czár számon kéri
eltöltött napjaikat, elmondhassák: «Istenesen éltünk, templomban is
voltunk».
Épen semmi gondjuk sem volt nekik mindezekre: a vidám, jókedvű urak
csupán azért látogatták meg a falusi templomot farsang utolsó
vasárnapján, mert ilyenkor van együtt a hajadonok szépe, java; itt lehet
felettük szemlét tartani, termeteiket, arczaikat birálgatni, szemérmes
elpirulásaikban gyönyörködni, bájaikban válogatni?
S nem féltek ezek az emberek azoktól a komoly áhitatos szent arczoktól,
a mik ihlett fenséggel néznek le rájuk mindenünnen? nem félnek tőle,
hogy az a megváltó, ki egykor a jeruzsálemi főtemplom csarnokából kiűzte
a kufárokat és zsibárusokat, újra megjelen előttük testben, s elhajtja
szent hajléka alól azokat, kik vétkezni jöttek oda, a hová más vétkeitől
menekülni siet?
Nem érezték ők Isten közellétét. Fenhangon beszéltek láthatólag nevettek
az ájtatos sóhajtások helyén, mintha övék volna a napok hosszú rende;
pedig ki tudja, nem volna-e jó hallgatniok azt a szót: kyrie eleison! és
melleiket megütni, mondván: amen, amen! Ki tudja, van-e mindazok
számára, kik itt tréfálnak Istennel, csak egy új következő nap jegyezve
a jövendők könyvében? ki tudja, nem-e a legközelebbi órák egyike lesz-e
az, melynek ütésére meg kell jelenniök a minden uraknak ura előtt?…
Ki gondolt volna most erre? a szép orosz hajadonok viselete oly igéző;
lefesteni is érdemes. Hajfürteik két széles tekercsbe vannak fonva,
tarka selyem szalagokkal, mind a kettőt hátra engedik csüngni; magas
gyöngyös párta fogja körül homlokukat mintegy korona alakban, melyről
kétfelől széles szironyok lebegnek, karcsú derekukat feszes vállfűző
szorítja, melyet keresztben, hosszában aranyos pánthimzések ékesítnek,
azon felül van a kaftánka, nyuszt vagy kék rókaprémmel, azt a tarka öv
szorítja körül, tenyérnyi pálmavirágokkal, mely egész térdig csügg a sok
ránczba szedett kurta viganóra. Az oroszok büszkesége az, hogy leányaik
czifrán járjanak, s az orosz paraszt inkább a legszükségesebb marháját
nélkülözi, mint az új szalagokat leánya hajában.
Ám a látványok szépe csak ezután kezdődött még.
A mint a pópák elénekelték melódiás rythmusaikat, jött tizenkét ifju pár
az oltár elé; szép fiatal szűzek vőlegényeikkel, kiket ott az Isten
szolgája szertartásos pompával összeadott, összekötve kezeiket az örök
frigy szalagjával, hogy soha el ne szakítsa azt a halálon kívül semmi,
beterítve a béke kárpitjával, hogy úgy legyenek megoltalmazva minden
háborúság ellen; a násznagyok és nyoszolyó-asszonyok búzát hintettek
reájuk, hogy úgy hulljon fejeikre minden áldás.
A legszebb volt a szép ifju menyasszonyok között egy karcsú,
sugártermetű hajadon, a tehetős patakmolnár leánya, Malika; illett
termetére selyem és hímvarrás, illett méltóságteljes arczához az a
gyöngyös párta, melyet nem érdemetlenül viselt a környék legszebb
leánya. A legszebb leány a legjobb leány is volt; ellene senki nem
mondhatott semmi rosszat, még az irigység is kénytelen volt őt dicsérni.
De ki is választá számára apja, a patakmolnár, a szerencsét; délczeg,
derék termetű ifju legény járult a menyasszony mellett, kinek zsinóros
dolmányáról még az idegen is megtudhatja, hogy ez a méltóságos úr belső
inasa; az udvarból való ember. Nagy szerencse ám az egy leánynak.
Milyen jó dolga lesz már Malikának! mondogatják a nyoszolyó asszonyok;
az ura mindennap hordhat neki haza a nagy dáridókból körömfaladékot, még
majd bort is iszik s ha üresen megy valahová a hintó, még bele is ülhet.
Szakácsok, kocsisok s más egyéb nagy urak fognak beszélgetni vele, s nem
hajtják robotra, mikor úr dolga van. Cselédek nem ütik, kutyák meg nem
ugatják az úri udvarban; sőt még tán a méltóságos úrnak is szemébe talál
tünni, s még meg is szólítja… Ilyen nagy szerencse nem mindenkinek jut.
Az Isten szolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár
előtt álló párokat; a vidám úri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy
milyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatba vétele előtt
elrontani, hiúvá tenni minden malasztot, a mi onnan felülről jő!
A templom-ajtóban megállítá a földesúr a párokat.
– Ma vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat, kastélyomban minden
kész a menyegzői mulatsághoz, lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok,
hogy nem vagyok jó uratok.
A csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot: nincs több
olyan kegyelmes úr, mint gróf Csarekoff a világon.
A násznépet felültették az úri szánokra, elől ment, a ki fútta a
balalajkát. A szegény orosz úgy tánczol, a hogy fújják neki.