Angelika a sértett szűziesség lángpirjával arczán, állt a mindenünnen
rábámuló tömeg közepett, s szava s lélegzete elállt az irtózatos rejtély
előtt.
– Kérem, még utóirat is van: Azon medaillonban, mit kebleden viselsz,
megholt kis gyermekünk hajfürtje van, küldd el azt nekem; míg magad
eljönnél, azt hadd csókoljam helyetted.
Sziszegő zúgás hallatszott mindenünnen.
Moncené iszonyatosan fölsikoltott s a kétségbeesés vonásaival fordult
biráihoz.
– Ah uraim, az irtózatos, a mi itt velem történik, eszemet, lelkemet
vesztettem el belé és nem birok fölébredni ez iszonyú álomból. Valami
pokoli ármány dolgozik ellenem, de melynek kútfejére nem találok. Azon
ember, ki e levelet irta, valami pokolbeli lélek lehet, ki oda akar
vinni, hogy megtagadjam az Istent.
– Oh épen nem pokoli lélek, szakítá félbe Duval, a consulatus útján
rögtön fölszólíttatott a philadelphiai helytartóság, hogy e Tonners urat
kerestesse föl, s küldje át Francziaországba szembesítés végett. Tonners
urat csakugyan megtalálták, eleinte tiltakozott elfogatása ellen, de
miután tudtára adták, hogy egy Duforet Angelikához czímzett levele
fölfogatott, zavarba jött és azt kérdé: «Reménylem, azon nőnek nem
történt semmi bántalma, egyedül én vagyok a vétkes».
– Jó, szólt magához térve Angelika, tehát végre meg fogom őt látni,
szemeibe nézhetek és megkérdhetem tőle, miért üldöz engem ily
irtózatosan.
– Sajnálom, asszonyom, de ez egy kivánsága alig teljesülend, mert
Tonners úr az útközben kisérőit megvesztegetve elszökött, s daczára
minden keresésnek, mindeddig nem akadt kézre.
– Oh hisz ez összeesküvés a sorstól a becsületes emberek ellen. Ez a
Tonners valaki lehet, ki tán irántam, vagy férjem, vagy családom iránti
boszúból messzire tervezett ármányt kohol ellenem.
– Épen nem, asszonyom. Ő esküvel állítá, hogy ön mindenben ártatlan, s
az ő vétkéről nem tud semmit. De állítá azt is, hogy ön szereti őt és
csak egyedül őt az életben, és ez az, mi önt gyanúba keveri.
Angelika agyában hirtelen egy új eszme villant keresztül.
– Minő külseje volt azon embernek?
A személyleírás szerint igen szőke kondor haj, kerek vörös szakáll,
hunyorgó szemek.
– Nem ismerem… Nem ismerem… Oh Isten, légy tanúm, légy birám, hogy nem
ismerem ez embert… S reszketve, kezeit az égnek emelve, rogyott térdre
az asszony, fájdalmas jelképével a kétségbeesésnek.
– Különös, hogy ez az ember mégis oly titkokat tud, minőket csak a
férjnek lehet tudnia.
– Irgalmas Isten! kiálta fel a szerencsétlen asszony, eltakarva mindkét
kezével meggyalázott arczát és zokogva hanyatlott össze a padozatra.
Odafutottak hozzá. Arnould karjai közt vivé őt székéhez; miért mentett
meg ön először a haláltól? nyögé Angelika, most meg volnék mentve az
élettől.
– Újra meg fogom önt menteni, szólt hozzá biztatólag Arnould, s azzal
bátran, merészen lépett a birák elé. Görnyedő alakja kiegyenesedett,
keble tágult, szemei ragyogtak.
– Uraim, esküdtbirák, kezdé erős, szilárd hangon, a vád, melylyel
védencznőm terheltetik, most már nemcsak élete, hanem becsülete ellen is
van intézve. A törvénynek meg van engedve, ott a hol gyanút lát, nemcsak
a gyilkos vérfoltjait, hanem a házasságtörő csókjainak nyomát is
fölkeresni; de az Istennek törvénye kötelességeket ir az emberek által
szerzett törvények elé, mik a jogtudós helyett az emberhez szólanak. Én
egyszerű polgár vagyok, én nem tudom: lehet-e egy nő becsületét három
tollvonással elvenni? elvenni a becsületet, mit visszaadni nem lehet,
elvenni egy nő hírnevét, ki teljes életét e hírnév tisztántartására
szentelé; és elvenni azt egy ember pokoli rejtélyességű levele
következtében, a kit senki sem ismer, kinek arczára, alakjára senki itt
Párisban nem emlékezik, a hol Monce Angelika gyermeksége óta lakott, s a
ki, midőn szavainak magyarázatára szólíttatik, előbb kétértelműleg
felel, azután megszökik? Ki áll jót arról, hogy ez ember mindazt, a mit
mondott és irt, nem valami kaján boszúvágyból tette-e? Látta-e őt valaki
Moncené asszonynyal beszélni? És mi az, mi ott végül legsúlyosabb vádul
van felhozva ellene? Egy hajfürt említése, mit Moncené asszony keblén
rejtve visel. Nem lehet-e ily titkokat, mik természetöknél fogva semmi
gondos rejtegetésben nem részesülnek, akármelyik nőcselédtől, ki azt
megláthatta, kitudni? Nem beszélhetett-e róla Monce úr, vagy maga
Moncené asszony bizalmasabb barátnéja előtt, s ha bűntárs volna az,
kihez e levél irva van, lehetne arról feltenni, hogy azt egy levél
titoktartására bízza? S nem sokkal egyszerűbb, valószinűbb volna-e
azoknak, kik titkaikat féltik, megegyezett álnevek alatt levelezni? – De
mit folyamodom én szőrszálhasogató mentegetésekhez, midőn büszkén
kellene a vádlott multjára hivatkoznom, és azt kérdem: hol van a lefolyt
életben azon folt, melyre a vádló ujja rámutasson? Uraim, esküdtbirák,
én védenczemnek nem életét, becsületét kérem vissza, igazságot és nem
irgalmat! nem itéletet, hanem elégtételt!
Az ember hangja dörgött a végszavakban. Utána általános csend lőn, csak
a vádlott zokogása hangzék közbe-közbe.
Az elnök kevés szóval elismétlé a tárgyat az esküdtszék előtt. A birák
félrevonultak. Tovább félóránál künn maradtak a mellékteremben, a
hallgató teremben ez alatt sírbolti csend tanyázott, mindenki feszült
figyelemmel várta az irtózatos dráma kifejlődését.
Egyszer végre nyílt a terem, az esküdtek visszatértek komolyan,
lehajtott fővel, egyenkint foglalva el helyeiket; a határozat, melyet az
elnök felolvasott, ez volt:
«Az ügy ezúttal véghatározat alá nem jöhet, a vádlott további
bizonyítványok érkeztéig őrizet alatt marad.»
A hallgatók csöndesen, zaj nélkül távoztak el, az egész termen valami
általános, néma, templomi sóhajtás futott végig.
A közvádló ezúttal nem szólt ellenfeléhez, hallgatva ment tovább.
Csak egy ember arcza mutatott örömöt, elégedettséget.
Ez ember – Taillard.
* * *
Egy este megnyílt a börtön ajtaja, s Angelika a belépőben Taillard urat
ismerte meg. Hideg, megvető arczczal fogadá. Leküzdé szívében a
feltörekvő félelmet, mit ez ember látása okoza benne, hogy megvetéssel
fogadhassa.
– Asszonyom; kezdé Taillard, megállva a nő előtt, ki arczát félre
fordítá előle; Ön nem akar rám emlékezni. Pedig a megjövendölt irtózatos
napok elkövetkeztek. Ön szenved, de én is szenvedek. Ön egyetlen szava
visszaadhatná nyugalmát, boldogságomat nekem, s egyetlen szó
felmenthetné önt mind e fájdalomtól, a törvény vádjától, a tömeg
rágalmaitól. Ön tartogatja e szót, mely engem boldoggá tehetne, és én
esküszöm, hogy nem fogom azt előbb kimondani, mely önt megmentené.
– Uram, láthatja ön arczom nyugalmából, hogy sem biztatásai, sem
fenyegetései nincsenek rám hatással. Ha igazat mond ön, s valóban csak
egy szavába kerülne lelkemet, becsületemet, életemet megmenteni, s a
helyett, hogy sietett volna azt tenni, engedte, hogy szenvedjek, hogy
üldöztessem, meggyaláztassam, s hallgatni tud még most is, midőn ennyire
jutottam, akkor nem félek jobban börtönömtől, nem a vérpadtól, mint azon
fekete szívtől, mely ily pokoli kegyetlenségre képes, s örömestebb
megtudok halni, mint ön iránt egyebet érezni a megvetésnél.
– Emlékezzék ön rá, asszonyom, mit mondtam önnek előbbi
találkozásunkkor. Ha kegyed nem akarja velem megosztani az életet, én
találok rá módot önnel megoszthatni a halált és meghalunk, asszonyom,
meghalunk a halál legirtózatosabb nemével, a vérpad halálával.
Angelika egy perczre összeborzadt, de hirtelen elmult róla ez az
ideggyöngeség, s egy oly nyugodt mosolylyal arczán, mely Taillardot
kétségbe ejté, fordult hozzá.
– Nem félek, uram, ártatlan vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé
elszokott már az élettől s hozzá szokott a halál eszméjéhez.
– De nem a gyalázatéhoz. Gondoljon ön azon becstelenségre, mely a
vérpad-halálhoz van kötve.
– Nem leszek annyira meggyalázva általa, mint meg lennék gyalázva
önmagam előtt, ha önnek átadnám magamat.
Taillard a kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban még
egyszer visszafordult.
– Holnap találkozunk, úgymond, és holnapután meghalunk.
* * *
Másnap Angelika esküdtszék elé hivatott.
Börtönőre, ki nagy részvéttel látszék iránta viseltetni, előre tudósítá,
hogy új tanú jelentette magát.
– Hamis tanú, viszonzá rá Moncené.
A terembe belépve, azt ezúttal szokatlanul gyéren népesültnek találá. Az
emberek elkezdték őt szánni, rosszul esett szenvedő arczával
találkozniok.
A mint a tanúk padján végig tekinte, az új tanúban Mr. Taillardot ismeré
meg.
Szemeik találkoztak. Moncené egy igen magas, igen hideg tekintetet
vetett az emberre, mitől annak arcza lángvörösre gyulladt ki.
Az elnök szólítására fölkelt a tanú és meghiteleztetett.
Azután vallani kezde.
– Az én nevem Taillard Armin, ugyanazon név, mely mister Tonners
levelében csak kezdőbetűjével van említve. Ki Mr. Tonnersnek Monce
meggyilkolását tanácslá, én valék, én segítettem neki, az első lövést ő
tevé, a másodikat én. Mr. Tonnerst Mme Monce régóta szereti. Oly közel
állt hozzá, mint férjéhez, még most is hű hozzá s készebb meghalni, mint
hogy őt elárulja.
Az ember szóról-szóra igazat mondott. Ha tudta volna valaki, hogy ki az
a Mr. Tonners?
– A lelkiismeret nem engede nyugodnom, folytatá Taillard. Az élet
gyötrelemmé vált előttem e bűntitok miatt; ki kelle azt mondanom. Bűnös
vagyok, nyugodtan várom az itéletet, nyugodtan a halált.
– Van önnek mit mentségére felhozni? kérdé az elnök, észrevehetőleg
reszketeg hangon Angelikától.
– Semmi, viszonzá az.
– Elismeri a tanú állítását?
– Hazudott, de lelke rajta. Nem védem magamat tovább.
A birák félrevonultak, félórai tanácskozás után visszajöttek. Nyolcz
szóval négy ellen a vádlott «bűnösnek» találtatott.
E szó kimondásakor Angelika menyei magasztossággal tekinte végig a
környező tömegen, valami túlvilági fenség ragyogott szép arczán, keble
egy nehéz sóhajtól látszott menekülni.
Mindenki meg volt illetődve, Arnould ájultan rogyott össze.
Angelika oda futott hozzá, ápolta, éleszté, kérte a huissiereket, hogy
siessenek orvosért, élesztő szerekért.
Az emberek körüle bámulattól voltak szótalanok.
Még azon perczben is, midőn az ő fejére mondták ki a halált, embertársa
életét siet megmenteni!…