Két hónap múlt el ez esemény után, midőn Moncené asszony egy napon újra
az esküdtszék elé idéztetett. Itt-ott rebesgették, hogy új
bizonyítványok kerültek ellene kézhez.
Az esküdtszék ismét együtt ült, a közönség ismét megjelent szinházi
részvétével, a közvádló arrogans arczával, s Angelika ügyetlen külsejű
védelmezőjével.
Csak ekkor lehete Angelika arczán némi jeleit a hideg neheztelésnek
észrevenni.
Duval úr engedelmet kért rá, hogy tárgyalását a vádlotthoz intézett
kérdésekkel kezdhesse.
– Önnek családi neve asszonyom «Duforet Angelika?»
– Igen.
– Szokott ön e név alatt leveleket kapni?
– Mióta Monce úr nevét viselni van szerencsém, soha sem.
– Van önnek valaki ismerőse Philadelphiában?
– Tudtomra senki sincs.
– Talán mégis ismerni fog ön ugyanott bizonyos – Tonners urat.
Angelika minden idegeiben összerázkódott, a meglepetést, mit Duval
kérdése idézett nála elő, lehetetlen volt eltitkolnia.
– Nos asszonyom, most az egyszer tán nem mutattam önnek halálfőt, hogy
így összeborzad kérdésemre. Ismeri-e ön Tonners urat?
Angelika szándékosan hallgatott azon levélkéről, mit amaz ijedelmes
napon kapott, s minek tartalmát kívüle senki sem ismeré, ennek említése
csak egy kétértelmű bizonyíték lett volna ellene, s miután a kérdés csak
az ismeretséget föltételezé, szilárd, kemény hangon felele rá: «nem
ismerem».
– Lám, ő ismeri kegyedet; ime egy levél, melyet említett Tonners úr ir
Madame Duforet Angelikához. Tessék meghallgatni a levél foglalatját.
«Kedves Angelikám.»
Moncené az iszonyat kifejezésével arczán rázkódott össze e czímzet
hallatára.
«Remélem, hogy Mr. T.... (itt a név nem volt kiirva) felvilágosítása
után csak nevetni fogod férjed öngyilkosságát… Gondolom, hogy könnyen
elhitték, s még könnyebben elfelejtették… E tárgyban Mr. T.... nek
rendkívül sokkal tartozunk, ő tanácsolt és segített mindenekben… Tán
ideje lenne már elhíresztelned ismerőseid között, hogy másodszor férjhez
akarsz menni. Én epedve várlak és számlálom a napokat; ird meg ha jösz;
Liverpoolba elődbe megyek. Isten veled, csókol ezerszer