A kivégeztetés napja elérkezett.
Midőn a menet megindult a vesztőhely felé, oly vihar, oly menydörgés
támadt egyszerre, mintha az ég le akarna szakadni a földre; az irtózatos
orkán letépte a házak tetőit s lehajigálta a bámulók fejére, s az
elsötétült levegő csak akkor világosult meg néha, ha a villám végig
czikázott benne.
És az égdörgés, a viharordítás közepett lehete hallani a tompa dobszót,
mely a halálra menők indulóját verte, s a villámlobbanásnál látni lehete
a hosszú fekete menetet, elől-hátul fegyveres katonaság, közepett birák,
papok és két elitélt. Az egyik oly fehér. Előttük viszik kész
koporsóikat.
A mint a vesztőhelyhez érnek, a két elitélt egymás mellé jut.
– Még van idő, szól suttogva Taillard Angelikához. Még megmenthetlek.
Egy óra múlva holt leszek, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson
többé.
– Térj Istenhez magad, nyomorú, viszonzá Moncené, védd lelkedet, nem az
én életemet.
Taillard oda fordult gyóntató papjához; elvégezve gyónását, megcsókolá a
feszületet, s azután sebes léptekkel futott fel a vesztőhely lépcsőin s
elkezde vetkőzni.
Ekkor Angelika kérte magához gyóntatóját s nehány szót súgott fülébe. A
gyóntató rögtön sietett a végrehajtó biróhoz.
Az ég menydörgött, a vihar zúgott, a felhők repedésein kilövellő láng
fénye mellett lehete látni a vesztőhelyen Taillard alakját, a mint a
nyaktiló előtt letérdepelt. Szemei szenvedélyittasan függtek a másik
elitélten, ki halványan, fehéren állt a vérpad állványa mellett.
Most az ég egy irtózatosat harsant, a villám függőlegesen csapott le az
ég magasságából a föld szinére, látni engedve a széthasított
felhőkárpitokon keresztül a világos kék eget. – A végrehajtó biró szava
hallatszott.
– A második elitéltre nézve az itélet felfüggesztetik.
Taillard ott fenn a vesztőhelyen kétségbeesetten sikolta fel e szóra:
– Megá…! kiálta, a guillotin ketté vágta szavát, a többit a másvilágon
mondhatta el.
A zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a szomorú dobszó
mellett az úton, melyen jött, újra visszament.
Még az nap egy esküdt-biróság alakíttatott – hölgyekből. Tizenkét
matrona, a város legtiszteltebb női közül alkotá e szokatlan
törvényszéket, mely Angelika fölött volt itélendő.
A határozat, mit e törvényszék hozott, ez volt:
Moncené reményben van anyává leendni. Addig, míg gyermeke meg nem
születik, a halálitéletet rajta végrehajtani nem lehet.
* * *
Közel volt már az idő, mely Angelika gyermekének életet, ő neki magának
halált volt adandó.
Egy napon meglátogatta a közvádló Moncené asszonyt s felszólítá részint
önlelkiismerete megnyugtatására, részint a törvények tekintélye végett,
hogy miután sorsát úgy sem rosszabbíthatja általa, vallja meg
önkénytelen vétkét, mely miatt el van itélve.
– Ártatlan vagyok, volt Angelika örökké hű válasza.
– Jó, asszonyom. Meglátandjuk, meddig fogja ön e hideg nyugalmú
tekintetet megtartani? Kövessen engem.
Moncené nyugodtan hagyta magát vezettetni szobájából, hol fogva
tartatott; egy folyosóra vezették, ott egy kis ajtó nyilt meg előtte,
melyen a mint belépett, az esküdtszék termeiben lelte magát; a terem
ismét zsúfolásig tömve volt, az átalános hallgatás a belépőre látszott
várni.
A huissierek a terem közepéig vezették őt, hol a közvádló egy intésére
hirtelen egy addig rejtve tartott férfi állíttatott vele szembe, a
férfinak kerek vörös szakálla, kék szemüvege, szőke kondor haja volt.
A szembesített férfi meglátva Angelikát, minden idegeiben meglátszott
rendülni, csaknem összerogyott, míg Moncené legkisebb illetődés jele
nélkül tekinte reá. Arcza hideg, fehér maradt, mint a márvány.
– Nem ismeri ön ez embert? kérdé a közvádló, szemeit le nem véve az
asszony arczáról.
– Soha sem láttam, felele Moncené.
– Egy vonás sem változik meg arczán! suttogák itt-amott a jelenlevők.
Csodálatos lélekjelenlét.
– Talán nevéről rá fog kegyed ismerni, asszonyom, szólt szigorú hangon
M. Duval. Ezen úr itt mister – Tonners.
– Meglehet, viszonzá Angelika nyugodtan. Most látom őt először.
– Kérem, szólt közbe egyike a huissiereknek, ezen úr álszakállt és
vendéghajat visel.
– Ah – ah – hangzék minden oldalról. «Le kell őt álczázni». Most csak
ráismerend a megátalkodott.
Az elnök intésére a huissierek leszedék az álarczot, álhajat és
szakállat s azon perczben Angelika ijedelmes sikoltással ismert reá az
emberre és karjai közé rogyott.
De a birák és a vádló szinte rá ismertek mind, és szoborrá meredve
bámultak rá az alakra, ki mintha sírból támadott volna föl, hirdetni,
hogy az emberi ész törpe.
– Ez ember Monce!… szólt a félelmetes suttogás, mely szájról szájra kelt
a megdöbbent tömeg között.
Mindenki szorulni érzé szivét.
* * *
Az Isten lát, az ember sejt. Isten olvas a szivből, ember a szóból.
A ki adja az életet, az adhatja a halált.
Az ember csalódik. Ne játszatok a halállal.