Egyszerre elkezdett valami különös hir terjengeni az óriási városban.
Monce urat alig volt Párisban ember, a ki nem ismerte volna, haláláról
sokáig és sok mindenfélét beszéltek, a sok monda közől egyszerre egy
különös megdöbbentő hír kezde magára figyelmet vonni.
Először csak mint határozatlan, összefüggéstelen szóbeszéd, de melynek
összevissza bonyolult fonalai, mintegy valami titkos kéz által
bontogatva, lassankint egy összevágó ténybizonyítékul fejlődtek elő; –
az emberek határozottan kezdtek róla beszélni, hogy Monce nem maga ölte
meg magát, hanem meggyilkoltatott.
Az orvosok, kik a holttestet megvizsgálták, azt állíták, hogy a két
lövés közül mind a kettő halálos volt, ha az elsőt megtette az
öngyilkos, a másodikra már nem lehetett ideje.
Többen, kik azon éjjel Monce bureauja előtt jártak, láttak egy embert a
lövések utáni perczekben a hátulsó ajtón kisurranni, kinek
személyleirása tökéletesen megegyezett azéval, kit ismét mások Moncené
asszony lakásán a kapussal beszélni s annak valamit átadni láttak.
Az emberek azt kezdték beszélni… igen – az mondták határozottan, hogy
Moncené maga ölette meg férjét.
Valami titkos, dämoni ellenség kimondta a vádat, az emberek kaptak a
hiren; minél iszonyúbb valami vád, s minél tiszteltebb az, ki áltata
illetve van, a tömeg annál örömestebb elhiszi; senkit sem itél el oly
hamar, mint kit sokáig kénytelen volt becsülni, arra akármit fognak,
tombolva adja tovább; örvend, hahotáz, hogy leránthassa magához a porba,
hogy nem kénytelen őt többé magánál jobbnak, igazabbnak elismerni. A hír
kevés nap alatt oly fenyegető alakú gyanúvá nőtte ki magát, hogy a
hatóságok jónak látták felfogni a tárgyat s nyomozódásokat tenni benne.
A közvádló kivánatára Moncené rögtön őrizet alá tétetett, s az esküdtek
összehivattak.
A közvádló éleseszű captiosus ember volt, ki csodálatos műélvezettel
szokta tekinteni a criminalis ügyeket, valódi szenvedélyt csinált
magának egy ügyesen bemutatott bűntény furfangos napvilágra hozatalából,
azon élethalálra menő sakkjátékból, hol a bűnös átellenes kérdések által
szögletbe szorítva kénytelen magát megadni. Duval úr híres volt arról,
hogy az ily játékokat többnyire a vádlott szokta ellenében elveszteni.
Páris leghíresebb ügyvédei siettek rögtön szolgálataikat ajánlani a szép
vádlottnőnek. Ő azonban megköszönte ajánlataikat s helyettük egy
egyszerű polgárt választa védőjének, mr. Arnouldot, férje
kereskedősegédét.
Az emberek fejcsóválva hasonlíták össze a két ellenfélt. Duval és
Arnould: egyik hirhedett éles eszű, hatalmas jogtudor, a másik
törvényekben járatlan kereskedősegéd, elmésség, tudomány és routin
nélkűl. A harcz nagyon egyenlőtlennek látszék.
Voltak, kik sajnálták Moncenét, de Arnouldot mindenki előre legyőzöttnek
hitte.
* * *
A tárgyalás napján roppant néptömeg foglalta el az esküdtszék teremét,
nemcsak a szokott hallgatósági helyek, a karzatok, előcsarnokok, maguk
az utczák is el voltak foglalva bámulókkal, kiváncsiakkal; az üléseket
árverezték, mint az operaházban valami híres tánczosnő előadásakor.
Az esküdtek elfoglalták székeiket. Legelsőbb megjelent a közvádló
hivatalruhájában, praetensiv arczával, ismerőseit hideg, magasságát
éreztető komolysággal üdvözölve s helyet foglalt a számára határozott
padon. Egy másik padon ültek a tanúk, egymásra félelmesen tekintve, –
egy elrekesztett üres pad állt a vádlott, egy másik védője számára.
Az ajtónál álló tömeg rögtöni hullámzása hirdeté, hogy a legfontosabb
személy most érkezik. A karzatok arczai, a lorgnettek, a kiváncsiak
szemei tolakodva fordultak oda, honnét az érkező váratott, s a mint a
tömeg kétfelé nyilva útat engedett, lehete látni madame Monce alakját, a
vádlottét.
Szerény, de méltóságteljes arczczal, bátran, bár minden dacz nélkül
lépett a bámuló nép elé a mindig szép, érdekes, de most kétszerte szebb
és érdekesebb asszony. Arcza a szokottnál halványabb volt, de e
halványság nem a félelem vérehagyott sápadtsága volt rajta, hanem valami
magas, emberfölötti nyugalom.
A biró megmutatta a helyet, a hova leüljön s ő szeliden foglalta el
helyét, arczán sem kihivó dacz, sem kihivó gyöngeség nem mutatta magát.
Mintha észre sem vette volna a körüle levő néptömeget.
Utána mr. Arnould jött, csekély, jelentéktelen alakjával, ki midőn
észrevevé a mindenünnen reá néző szemeket, fülig elpirult, ügyetlenűl,
elkábultan lépett elé, úgy, hogy midőn az elnök mutatta neki a széket,
melyre leüljön, zavarba jött, nem tudta, hogy mit intett neki, úgy hogy
a huissiernek kelle őt padjához vezetni. Ez ügyetlensége miatt kész volt
ellene az elővélemény a közönség előtt.
Az esküdtek meghiteltetésével inte az elnök a közvádlónak, az fölkelt,
átvevé segédétől a szükséges irományokat s a birákhoz fordult.
– Uraim, esküdtbirák, én, Duval Armand, hivatalomnál fogva közvádló,
vádolom Monce született Duforet Angelika asszonyt, hogy férjét Monce
Guiyot orozva meggyilkoltatá.
Angelika lehunyta szemeit s hosszasan sóhajtott.
– E mindnyájunk által elismert jóhitelű kereskedő, folytatá Duval, egy
reggel kereskedelmi bureaujában meggyilkolva találtatott. – Azon
éjszakán többen hallák a pisztolylövéseket az említett irodában s nem
sokára láttak egy férfit onnan kijönni, ki sietve haladt végig az utczán
s egyenesen Moncené asszony lakásához sietett, a hol egy aranynyal telt
szekrényt adott a cselédségnek, egyenesen Moncené asszonyhoz utasítva.
Másnap híre támadt, hogy a kereskedő meggyilkolta magát, irodája
bezáratott, vagyonai a hitelezők közt felosztattak. – A kereskedő halála
gyanús volt, semmi felvilágosító irást nem hagyott maga után, mely
öngyilkosságát indokolhatá, vagyonai legjobb rendben voltak, hitele
kifogyhatatlan, személye köztiszteletben álló, de annál erősebben szólt
hirlelt öngyilkossága ellen azon körülmény, hogy irodájában semmi
készpénz nem találtatott. Ezt mind összevéve, méltán felötlő lehetett a
vizsgáló orvosok azon bizonyítványa, miszerint a két halálos lövést maga
a megholt nem ejthette magán, mert az elsőnél mindjárt halva kellett
összerogynia. Az eset borzasztó volt, de legborzasztóbb a vádlott
magaviselete, ki a helyett, hogy férje gyilkosait nyomoztatná,
iparkodott a dolgot mentől jobban eltitkolni; ismerőseit, kik férje
halála okait tudakolák, hidegen visszautasítá, s végre egészen eltünt a
világ elől, a Poissonnier külváros legrejtettebb utczájában fogadva
szállást. – A tanúvallomásokból kitünik az, hogy Monce idegen kéz által
gyilkoltatott meg, hogy meggyilkoltatása után két perczczel irodájából
egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony lakára ment, s hogy azon
ember Moncenének egy szekrény aranyat külde át, és végre, hogy Moncené
az egész eseményt nemcsak hogy gondosan titkolá, sőt környezetét is
felszólította mentől kevesebbet beszélni róla idegenek előtt s ő maga
nem sokára eltűnt ismerősei köréből.
– Kérem, szólt közbe az elnök, a tanúkat előbb megesketni.
Ekkor a vallomások egyenkint kihallgattattak, a hol Moncené asszony
érintve volt, felszóllíttaték, hogy nincs-e ellenészrevétele. Némán
intett fejével, hogy mindent helybenhagy.
M. Duval fölkérte az elnököt, hogy legyen szabad néhány kérdést intéznie
a vádlotthoz. Angelika fölállt, nyugodtan szemébe nézve a közvádlónak.
– Ismeri-e madame azon embert, ki amaz éjjel önnek egy aranynyal telt
szekrényt küldött?
– Nem ismerem.
– Nem is gyanítja, hogy ki lehet?
– Még eddig nem birtam rájőnni.
– Valóban csodálatos, szólt Duval a birákhoz fordulva, hogy ezen ember,
a kit nem ismerünk, a kinek kilétéről fogalmunk sincs, s a kinek semmi
köze hozzánk, bennünket minden invectivák mellőzésével egy szekrény
aranynyal lepjen meg. Merném hihetlennek is nevezni ez esetet.
– Valót mondtam.
– Hát ezt ismeri-e madame? szólt Duval, egy leplet föltakarva, mely
alatt a zöld asztalra téve s gömbölyű üvegharanggal leborítva egy
összeroncsolt halálfő feküdt. A Monce irodájában talált halott feje.
– Isten! mi az? kiálta föl visszaborzadva a nő, s azután méltatlankodva
fordult a birákhoz: ah, uraim, ez kegyetlenség, egy gyönge nőt ily
ijesztgetésekkel akarni gyanú alá hozni. Ez iszonyatos.
– Legyen nyugodt asszonyom, szólt közbe az elnök, e tárgy nem ön
ijesztgetéseül van ide hozva, hanem egyedül mint a per folyamához
tartozó corpus delicti, s csak a közvádló által használt modor tevé azt
önre nézve ijedelmessé, mit mi igen természetes és legkisebb beszámítás
alá nem jövő benyomásnak találunk önre nézve. Kérjük visszatakartatni.
Duval diadalmas pillanattal takarta vissza a leplet, s azután hideg,
szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra azon büntetést
kéri, mely szabva van a férjgyilkosokra.
Vádló és vádlott visszaültek helyeikre, halotti csend foglalt helyet a
teremben. Angelika némán hunyá be szemeit, érzé, hogy senki sincs, ki
védni tudja, de érzé azt is, hogy vele van az igazság.
Előttünk, kik az előzményeket ismerjük, különösnek fog tetszeni, hogy a
vádlott iránt oly kevés részvét mutatkozott, de a közönség a szép nőben
csak egy bűnöst vélt látni, a nyugalmat arczán megátalkodottságnak hivé,
s az elborzadást az öntudat belső csapásának.
Az elnök inte Arnouldnak, hogy lépjen elő a vádlott védelmére. Az
fölkelt, sápadt, kifejezéstelen arcza szánalmas gyöngeséget látszott
elárulni, hangja elfogult, elfojtott vala, midőn beszédéhez kezde,
inkább hasonlított maga egy vádlotthoz, mint védelmezőhöz.
– Uraim, esküdtbirák, kénytelen vagyok gyöngeségemet elismerni, azért
elnézést kérek – – én jogtudós nem vagyok; szép elmés beszédet nem tudok
tartani, én csak az igazságot tudom, azt fogom önöknek elmondani.
E perczben Angelikára tekinte s a mint annak nagy, beszédes szemeivel
találkozék, mintha ismeretlen szellem szállna agyába, bátran,
öntudatosan föltekinte, bizalomteljes arczát végig hordozá a körülálló
tömegen, s erős, előbbi szavaitól egészen elütő hangon így kezde
beszélni:
– Uraim, esküdtbirák. Duforet Angelika a legiszonyatosabb bűnnel
vádoltatik, azon bűnnel, hogy férjét megöleté; fölhivom önöket, itéljék
meg, nem a külső szín, hanem a józan ész és érző szív után: lehetséges-e
az, hogy egy nő, kinek egész multjában egy foltot nem találni, ki
jótevője volt a legutolsónak, ki hozzá folyamodott, s nem ártott még
ellenségének sem soha, kinek magas lelke még az apró emberi
gyarlóságokat sem osztá, meggyilkoltassa férjét, kit szeretett, kiért
élt s kiért örömest meghalt volna? Mi oka lehetett volna erre? Szerette
férjét s szeretteték általa, özvegysége csak gyászt és nyomort hozott
reá. De volt ellenkezőleg Monce úrnak oka meghalni önkeze által s én ez
okot el fogom mondani.
Angelika szorongva nyögött fel. Arnould oda fordult hozzá.
– Nem fogom kímélni a halottat, midőn az élőt kell megmentenem. Monce úr
azon pillanatban, midőn magát meggyilkolá, nem volt azon kifogyhatlan
hitelű üzér többé, mint azt közvádló úrnak tetszett állítani, másnap
bukását ki kelle mondania; ő sajátkezűleg készíté el a mérleget, mely
ezt csalhatlanul bebizonyítja. Ama szomorú napon, midőn Moncené
asszonynak e titkot fölfedém, ő kért, hogy hagyjam ezt titokban, égessem
el a mérleget, s saját hozományát és értékeit fordítsam arra, hogy férje
neve tisztán maradjon, s ha lesz, a ki kérdeni fogja halála okát,
vádoljam őt vele, őt, Monce Angelikát. Ezt, Istenemre, nem tevém,
hallgattam ha kérdeztek, és a kereskedői mérleget megtartottam magamnál,
jól sejtettem, hogy szükségem lehet rá; im vegyék önök vizsgálat alá.
A birák kézbevették az átnyujtott iratot, s helyeslő zúgással
nyilatkoztatták annak valódiságát.
Arnould egészen megtérő önbizalommal folytatá.
– A vád alappontjai ezek: hogy Monce úr idegen kéz által gyilkoltatott
meg, mert az orvosok nem engedik meg, hogy az öngyilkos két lövést
tehetett volna magára, melyeknek mindegyike halálos, de elfeledtek arra
megfelelni, hogy nem tehette-e mind a két lövést egyszerre, egy
pillanatban?
A hallgatók kellemes zúgása biztatólag látszott fogadni ez ötletet.
– Hogy miért nem irta meg ez elhatározását? erre megfelel az átnyujtott
mérleg áttekintése, s én nem találom rendkívülinek, hogy az ember azon
eszmét, a mi elől a halál karjaiba veti magát, a halál perczében irtózik
leirni. Egyébiránt hány eset vall arra, hogy öngyilkosok semmi
tudósítást nem hagynak maguk után. Emlékezzenek önök a fiatal Galonne
esetére vissza, ki magát széngőzzel fojtotta meg, mennyi fáradságába
került a hatóságnak csak nevét kitudhatni. Pedig tagadhatatlan volt az
öngyilkolás. Aztán várhatni-e józan megfontolást valakitől azon
pillanatban, midőn magát meggyilkolni készül, nem azt mondják-e, hogy az
öngyilkos halála előtti perczeiben meg van tébolyodva? Jöhet-e hát
kérdésbe, hogy egy tébolyodott miért nem tette ezt, vagy amazt? Az
átadott iratok kimagyarázandják azt is, miért nem találtatott Monce
irodájában semmi készpénz, – a mérleg kimutatása szerint Monce úr az nap
minden készpénzt kiadott.
Duval úr fejét csóválta s a körüle állókhoz oly fejmozgásokkal látszott
beszélni, mintha ellenfelét kezdené valamire becsülni. Hanem halljuk
tovább.
– A mi azon körülményt illeti, hogy a lövések után egy embert láttak
Monce úr bureaujából eltávozni és ismét egyet Moncené asszony lakán
becsengetni, ebből sehogy sem az tünik ki, hogy a két alak egy és
ugyanazon ember lett légyen, miután arczát a kapuson kívül senki sem
látta, az pedig nem látta őt az irodából kijőni. De feltéve, hogy e
rejtélyes ember mindkét helyen ugyanaz volt, nem valószinű-e, hogy ez
Monce úr megbizottja lehete, kit ő külde a kérdéses pénzzel nejéhez? mit
tán hitelezői elől akart elrejteni, de mit Moncené asszony azoknak
visszaszolgáltatott és nem csak azt, hanem minden vagyonát, hogy meg ne
tudja senki, miszerint férje azért halt meg, mert megbukott. Igen uraim!
ezért hallgatott ő, ha férje halálának okát kérdezék, s azért vonult
vissza a külvárosba, mert holt férje becsületeért mindenét föláldozá, s
önkezeivel kellett keresnie mindennapi kenyerét.
Arnould egy perczre elhallgatott, a közönség résztvevő tekintettel
fordult védenczéhez, itt-ott a hölgyek szemeiket törülték.
– És most uraim, vessenek önök egy pillanatot ez irtózatosan vádolt
nőre, s kérdezzék meg szíveiket: lehet-e ily magasztos, ily nyugott
arcza egy gonosztevőnek, ki birái előtt áll, ily szemeket adott-e az
Isten a férjgyilkosnak, mint ezek? ily arcz alá rejtette-e a
legiszonyatosabb bűnt? Annak, ki egész életében tiszta volt,
embertársaihoz jó, férjéhez hű és az Istenhez szent, kell-e, szükséges-e
más védelem, egy semmivel sem bizonyított gyanú ellenében, mint e
megdicsőült angyali tekintet?
A közönség, mely Arnould szavait mindinkább növekedő részvéttel
hallgatá, a mint ennek nem várt lelkesültsége fokról-fokra emelkedett, a
szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem tartóztathatta magát
tovább, egyhangú helyeslésben tört ki… És valóban Angelika arcza azon
perczben oly dicsőültnek látszék, mint egy mennyből leszállt angyalé.
– Uraim… vessetek rá egy tekintetet… mondjatok itéletet.
E szavakkal végzé beszédét Arnould, s a mint elvégzé azt, ismét oly
ügyetlen alakot vett fel, mint beszéde előtt, a huissiernek kelle
megmutatni, hogy hová üljön.
A közönség zajgása elcsillapultával az elnök a vád és védelem folytán
kifejlett tényállást elmondá az esküdtek előtt, hidegen állítva össze
mind a kettőt, úgy a mint elmondva voltak. Erre az esküdtek
félrevonultak a mellékterembe, s fél órai tanácskozmány után azon
határozattal jöttek vissza, hogy a vádlott, bizonyítványok elégtelensége
miatt, fölmentetik.
A tömeg, a karzatok hallgatósága, az utczai gyülevész hangos tapsban
tört ki. Éljeneztetve hangzék szájról-szájra a fölmentett neve… A
közvélemény is fölmentette őt…
Angelika arczán végig csordult a köny, szemeiben, mik föltekintének az
égre, a legnemesebb lélek hálája volt olvasható.
Arnould nem tudott zavarában hova fordulni, hogy könyeit elrejtse. Az
ülés eloszlásával oda lépett hozzá a közvádló, magas leereszkedéssel
szorítva meg kezét.
– Valóban, ön, kis barátom, eltévesztené hivatását, ha ez új pályán meg
nem maradna. Legelső föllépténél olyasvalamivel dicsekedhetik ön, a
mivel kollegái kevesen, hogy engemet legyőzött.
Arnould minden oldalról üdvözletekkel lőn elhalmozva. Védenczét diadal
közt kisérte ki a nép.
Csak egy maradt annyi nép között hidegen, elégületlenül, midőn a birák a
vádlottal együtt sírtak, s a közvádló maga legyőzöttnek mondá magát.
Ez ember az oszlopok egyike mellől hallgatá gúnyos arczczal a botorkázó
ügyvédi beszédeket, mintha az volna eszében, hogy bármennyire erőlködik
mind a kettő igazat mondani, a valót egyik sem tudja.
Ez ember – Taillard.