Angelika elhagyva sz. honoré-utczai pompás lakását, valahol a
Poissoniére külváros valamelyik szegény mansard-lakában húzta meg magát.
Özvegység és nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyugodtan,
zúgolódástalanul; később a gyászt és nyomort még egy harmadik rettentő
csapással tetézte a sors, oly csapással, minőt csak választottai számára
szokott tartogatni, nagy rendkívüli lelkek számára, miket a mindennapi
szenvedések meg nem görnyesztenek, mintha meg akarná őket büntetni
azért, hogy erősebbek merészeltek lenni a többieknél.
Az emberek elmaradtak tőle, csupán egy ember maradt, ki valahányszor
munkaterhes idejéből egy üres órát elszakaszthatott, hozzá sietett, őt
vigasztalá, beszélt vele az elmultakról, s biztosítá a jövendők felől.
Ez ember volt Arnould, férjének régi hű segéde.
Egyedül az esti órák voltak azok, mikben meglátogathatá egykori úrnőjét;
annyival inkább meglepé Angelikát, midőn egy napon, nem a szokott
időben, kopogtatást hallott ajtaján s a belépőben Arnould ismert szelid
arcza, egyszerű viselete helyett egy elegans férfit pillanta meg, ki őt
igen ismerős üdvözlettel köszönté.
Angelika, míg kezei napi munkáján dolgoztak, lelkével szerte járt a
messze világban, azon nagy ürben, mi Isten és ember között van s előbb
össze kelle szednie elszórt eszméit, míg a belépőt megismeré.
Taillard volt.
Angelika némán inte neki, hogy foglaljon helyet, s szemeit rá
függesztve, várta, hogy mit fog az ügyvéd neki mondani?
Taillard készülve volt a beszédre s széket téve magának a hölgy mellé, a
szokott bevezetési formulák után így szóla:
– Remélem, Madame, miszerint kegyed fájdalmai annyira tán már enyhűlve
vannak, hogy minden kegyeletsértés nélkül lehetend kegyeddel beszélni,
mely a könyeket épen nem veszi igénybe.
– A mi a lelkemé, az az enyém, uram, viszonzá a hölgy hidegen, senkinek
sem vagyok vele terhére, fájdalmaimat nem hordom mutogatásul; beszélhet
ön velem bármiről, bárminő fájdalmas emlékről, nem fogok semmit mutatni,
mi önnek kellemetlen leend.
Taillard szétnézett a szobában, szegényes kis lak volt, avult, kopott
bútorokkal, de tisztán tartva.
– Kegyed itt rendkívül szegény állapotban él.
– Meglehet, de az nem tesz semmit.
– Pedig kegyednek vannak jó barátai, kiknek módjukban volna kegyed
sorsát jobbra változtatni.
– Hiszem, hinni szeretem, hogy vannak, de nekem semmi okom sincs rá,
hogy terhükre legyek, s nekik semmi okuk, hogy nekem pirulást okozzanak.
– Kegyed még oly fiatal.
– S meglehet, hogy még sokáig élek, de türelmes vagyok bevárni a
megvénülést.
– Kegyed még újra férjhez mehetne.
– Ettől, úgy hiszem, eléggé megóv az: hogy szegény vagyok.
– És ha mégis volna ember, ki lelkét, vagyonát, életét kegyed lábaihoz
rakná, ezt mondva: legyen ez mind a tied és légy te az egyém; – ha volna
ilyen ember?
– Csak ezt jött ön hozzám mondani?
– Oh még többet is. Önnek szemei arczomra vannak függesztve, lehetetlen,
hogy ön előtt titok legyen az, mi bensőmben véghez megy, szeretem önt,
és akár ébredek, akár álmodom, szüntelen e gondolat áll előttem, hogy
birnom kell kegyedet. Én jó, szelid, emberekkel jóltevő ember voltam
mielőtt kegyedet ismerém, de érzem, hogyha kegyed eltaszít magától, meg
leszek átkozva oly dolgokat cselekedni, mikről legyen mit beszélni az
utánam megmaradóknak.
– Uram, ön ajánlata engem megtisztel s ezt köszönöm. Tisztelettel fogok
önről emlékezni érte. Sajnálom, hogy ön hajlamát hozzám e hideg
indulatnál egyébbel nem viszonozhatom.
– Kegyed mást szeret?
– Ezen értelemben senkit. Ha azon halál, melylyel első férjem kimult,
oly rettenetes nem lett volna, tán én sem lennék különböző a többi
nőktől, kiket az idő feledni és remélni tanít; de nekem, valahányszor
boldog embereket látok, kik kar karban mosolyogva, enyelegve járnak
egymással, mindannyiszor megjelen azon rettentő alak, melynek
elundokított arczán egy vonására sem ismertem többé annak, a kit úgy
szerettem, s mintha mondaná olyankor: te is ilyen boldog voltál egykor,
meglakoltál érte. Nem, – nem uram. Közöttem és a boldogság között oly
iszonyú esemény emléke áll, melyet ha el tudnék feledni, azt kellene
hinni magamról, hogy megtébolyodtam.
– Ne akarjon ön minden reménytől megfosztani. Tán később…
– És én kérni fogom önt, hogy ez legyen utolsó látogatása nálam.
Taillard arcza kigyulladt; fölkelt helyéről.
– Asszonyom… Én kegyedet évek óta szeretem. Szerelmem olykor az
őrjöngésig ragadott; a dämonikus őrjöngés egy pillanatában megesküvém,
hogy kegyednek meg kell osztania velem az életet, vagy a halált, és
verjen meg az Isten, ha ez esküvésemet valaha megbántam, vagy elfeledém,
vagy el fogom feledni. Ön együtt fog élni velem, vagy együtt fog
meghalni.
Angelika egy tekintetet vetett Taillardra, minővel a tiszta lélek tekint
alá jelleme csillag magasából a szenvedélyek fertőjében küzdő veszendő
lélekre.
– Az elsőt nem hiszem, az utóbbitól nem félek, viszonzá nyugodtan,
szoborhidegen.
– Emlékekezzék ön reám. Fognak önre következni irtózatos napok, mik közt
a multak emléke még pihenésnek nevezhető, mikor nem elhagyatva lesz ön,
hanem üldöztetve mindenkitől, mikor e büszke lélek meg lesz alázva a
porig és keresni fogja a kétségbeesést, mely eszét elvegye, és egyik
halált, hogy a másiktól megszabaduljon. Jussak eszébe akkor. Egy szó,
egy intés hozzám, és én megszabadítom önt, mindent, mindent a mit
elvesztett visszaszerzek és a legboldogabbá teendem önt az asszonyok
között; de ha e szó, ha ez intés elmarad, meghalunk asszonyom, a halál
legirtózatosabb nemével, a minőre ön soha nem is gondolt, s a mit ha
önnek megneveznék, megrendülne hajthatatlan lelke, de meghalunk
asszonyom, megosztjuk a halált, ön látni fogja az enyimet és nem fogja
túlélni.
– Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom nem védne ellenök. Nem
tettem soha, nem is gondoltam semmit, a miért Isten, vagy emberek
üldözhetnének. A haláltól pedig nem irtózom, s nemeiben nem válogatok.
Isten önnel.
Taillard kalapját vevé és távozott.
– Emlékezzék ön rám, ha nagyon fog szenvedni, mondá még egyszer
visszafordulva s azzal elsietett.
Az özvegy nyugodtan folytatá kézi munkáját. «Lelkem tiszta… Istennel,
emberekkel békében élek… multam nem vádol… jövőmre vigyázni fogok… nem
leend fölöttem hatalma senkinek.»