Egyéb semmi. Még egy szó volt megkezdve, de ki is törülve, a porzó
letörlése után ki lehete venni, hogy a kitörölt szó ez volt: «föltáma»…
Itt meg volt szakadva és kihúzva.
Angelika nyugtalanul kelt föl öltözőasztala mellől, s zavarodottan állt
meg a mysteriosus szekrény s annak kabalistikus tartalmú felirata
fölött… Ki ez a Tonners? E nevet először hallá életében. Micsoda
szűkölködés napjai azok, a mikre figyelmeztetik általa? s mi oka lehet
annak ő róla gondoskodni?
Míg így töprenkedve fejtegeté magában a sors által oda vetett rejtélyt,
künn ismét csöngetés hallatszék s a visszatérő szobaleány jelenté, hogy
Monce úr első segéde van itt, úrnőjével rögtön akar beszélni. Az ember
arcza igen illetődöttnek látszik.
Moncené hirtelen magára adatá öltönyét, s inte, hogy bocsássák be a
segédet, ki már az ajtó előtt csiszolta nyugtalanul talpait.
A belépő arcza zavart, nyugtalan volt, kezei reszkettek. Elfeledett
köszönni, s midőn szavakat keresett, könyei jelentek meg helyette.
Moncené megijedt. – Az Istenért! mi történt? kiálta.
– Madame, zokogá a segéd, Monce úr meghalt.
Angelika hátra tántorult, széke karjára kelle támaszkodnia, hogy össze
ne rogyjék. Azután hirtelen fölriadva kérdé: hol van? s indulni akart.
A segéd visszatartóztatá.
– Nem, Madame, önnek nem lehet őt meglátnia, arcza szörnyen el van
éktelenítve, csaknem egész fejét összeszaggatá a lövés.
– Lövés! kiálta fel az asszony, tehát meg van gyilkolva.
– Maga lőtte meg magát, asszonyom. A pisztolyok, mik mellette hevernek,
ugyanazok, miket az nap este velem töltetett meg, azon ürügy alatt, hogy
rablóktól fél.
– Irgalmas Isten! mi oka lehetett?
– Az ok, fájdalom, hogy nagyon is világos; az iróasztalán felnyitva
heverő számadási könyvek, miknek mérlegét önkezűleg fejezte be,
világosan mutatják a legutóbbi börzeesemények által előidézett bukását.
Angelika eltakarta arczát, melynek halálsápadtsága e perczben
szégyenpirra kezdett átváltozni.
– Tudják már a városban ez eseményt? kérdé halk hangon, visszanyerve
önuralkodását, a segédtől.
– Asszonyom, a halálhír hamar terjed.
– Nem ezt kérdeztem, ama másikat, szólt Angelika, lesütve szemeit s nem
birva szót adni azon eszmének, mely lelkét még a halálnál is jobban
megijeszté.
– Még nem.
– Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé hozományomat, itt e
szekrényben talál ön egy jó összeg aranyat, vegye magához, elégítsen ki
mindenkit, a ki követelésekkel áll elő.
– Madame, kötelességemnek tartom önt figyelmeztetni azon leverő
körülményre, miszerint Monce úr pénzviszonyai elannyira rongált
állapotban vannak, hogy ha ön azokat mind helyre akarja hozni, önnek
jogszerű vagyonából semmije sem marad.
– Az nem tesz semmit. Élhet az ember gazdagság nélkül is, de becsület
nélkül nem. A világ soha se tudja meg, hogy férjem azért halt meg, mert
megbukott. Mondjon ön a kérdezősködőknek akármit. Hozza fel okul, hogy
családi viszonyok késztették, ne kiméljen engem, mondja, hogy rossz,
hűtelen asszony voltam, mondjon ákármit, csak férjem neve maradjon
tisztán a világ előtt.
A segéd zokogva rogyott a padlat szőnyegére a nő lábaihoz, s egyik kezét
megragadva, azt könyeivel áztatá, s a könyeket csójaival szárítá föl
róla, és esküdött, hogy azt soha sem fogja róla mondani – soha!
Angelika maga sem tudta tovább tartóztatni érzelmei rohamát. Tántorogva,
szédelegve lépett asztalához, égő szemeiből kicsordultak a könyek;
fölvette a szekrényt, némán reszkető ajkakkal nyujtá a lábai előtt
térdelő segédnek s alig hallhatólag rebegé:
– Vegye ön mr. Arnould, – hagyjon magamra, s azzal széke párnájára
hajtotta arczát és sírt hangosan, szabad útat engedve a kitörő
fájdalomnak.
Arnould átvette a szekrényt s tiszteletteljesen megcsókolva Angelika
kezét, visszanyujtá neki a kis czédulát, mely a pénz közé volt téve.
– Ezt nem szükség elvennem asszonyom.
És Angelika ismét ott látta maga előtt a rejtelmes kabalistikus értelmű
szavakat:
«A szükölködés napjaira… Bátorság és bizalom… Tonners.»
Gondolkozott, elmélyedt, a rejtelmes szavak magukkal vitték lelkét,
ismeretlen, kalauztalan regiókba, eltévelyegtek vele az eszmék
csillagforgásai közé, s mentűl tovább vitték, annál homályosabb, annál
világtalanabb, annál őrültebb lett körüle minden gondolat.
Ki volt az? – mit akart? – És miért?