Duforet Angelika, az üzér neje, ismert szépség volt azon időkben.
Arcza egyike volt azoknak, mik a belül lakó lélek képére vannak
teremtve, vonásról vonásra hű mintanyomata jellemének, – nyilt, tiszta
és nemes. Olyan arcz, melynek csak mutatnia kelle magát, csak szemeivel
beszélnie, hogy minden gyanút, mely bármi alacsony vétekkel vádolhatná,
megczáfoljon; kinek erényessége mellett a homlok nyugalma, az arcz
változatlan alabastroma, a szemek határozott tekintete s a hallgató
ajkak szenvedélytelen hajlási lépnek föl tanúbizonyságul – arcz, melyet
a természet széppé, a lélek fönségessé teremtett.
Épen öltöző-asztalánál ült, szokatlanul korán kelve. Szobaleánya hosszú,
földigérő selyem szőke haját fésülé. Előtte gömbölyű öltöző-tükre állt,
– szórakozott volt, – ha olykor a tükörbe tekinte, meg-megdöbbent,
mintha megijedt volna azon arcztól, mely onnan visszatekinte reá –
halvány búbánatos képe önarczának.
Kívülről csöngetés hallatszott. Angelika kiküldé szobaleányát, hogy
nézze meg, ki jő. Az kevés idő mulva visszatére, egy mahagoni
szekrénykét hozott magával, jelentve, hogy ezt az éjjel egy ismeretlen
ember adta át a kapusnak, kit az soha sem látott azelőtt; az ember nagy
asztrakánprémes úti köpenyt viselt, kerek vörös szakálla volt, szemöldei
alig látszottak, s kék szemüveget viselt, s idegen kiejtésű hangon
tudakozódva madame Monce után, e szekrénykét küldé neki.
– Ismeretlen személy előttem. Hihetőleg férjemmel van dolga.
– De a szekrény lapjára világosan madame Monce neve van irva.
– Nyisd fel, mi van benne.
– Oly nehéz, hogy szinte hajlandó vagyok azt hinni, a mit a kapus
mondott, hogy tele kell lennie aranynyal.
– Ah! mire gondol?
– Az öreg Planchet esküdött, hogy úgy van, s igen büszke volt rá, hogy
azon úr minden tétovázás nélkül rá mert annyi kincset bízni.
– De hát ki tudja azt? Mi oka lehetne valakinek nekem kincseket küldeni.
A szekrény nem volt lezárva, csak lepecsételve, a pecsét feltörése után,
a mint tetejét felnyitá a szobaleány, örvendő sikoltással nyujtá azt
úrnőjének. A szekrény tele volt aranynyal.
Angelika zavarodottan tekinte a megfoghatatlan küldeményre.
– Ez eltévedt, mondá, nem hozzám lesz intézve.
– De igen, ide egy kis czédula van szúrva a belsejére, mely ismét önnek
szól.
Valóban egy kis összehajtott papirra lapidár betűkkel Monce Angelica
neve volt irva. Fölbontá a levelet. Benn fraktur-irással e sorok voltak:
«A szűkölködés napjaira… Bátorság és bizalom.