Páris jelenlegi templomai között legnevezetesebb az, mely a Rue de
Viviennel szemben, közel a vaudeville-szinházhoz épült. Legnevezetesebb
különösen azért, mert nem a keresztények Istenének van építve, hanem egy
földalatti istenségnek, ki előtt meghajol a királytól a koldusig minden
ember; – kit imád, kit óhajtva keres, kiért áldozatul hozza napja
fáradságát, éje nyugalmát, szerelmét, gyűlöletét, lelkét, túlvilágát; –
kiért él, kiért meghal, kiért elkárhozik… E kárhozatos istenség a pénz.
A vivienne-utczai templom az ő temploma, – a börze.
Harangszó nem hí ide senkit, mégis tele van az a reggeli óráktól a késő
éjszakáig. Innen árad szét öröm és kétségbeesés családokra és
országokra. Az ige, mely innen széthangzik, az egyedül csalhatlan
valóság, a többi ábránd, rajongás, képzelet.
Egy reggeli órában a szokottnál is élénkebb ki- s bejárást lehete
tapasztalni a börze körül; a jövő-menő üzérek arczain ünnepélyes
megszeppenés nyomai voltak észrevehetők, az igaz Isten egy lehellette
megrendíté a pénz bálvány-oltárát; valahol háború ütött ki, s a papirok
egy nap alatt húsz száztólival csökkentek alá.
A sok járókelő között, kik aggodalmas arczczal tudakozódtak
jobbra-balra, kérdezősködtek, futkostak ide amoda, legbotránkoztatóbb
volt Monce úr arcza, ki az érkezett Hióbposta után több mint egy óra óta
állt egyik korinthi oszlopnak vetve vállát az előcsarnokban s zsebébe
dugott kézzel, egykedvűen dudorászta a «dans ce fossée cessons de
vivre»-t, s nem ügyelt az óranegyedenkint érkező távirdai sügönyökre.
Pedig mindenki tudta, hogy neki milliói vannak veszteni valók a
hanyatthomlok csökkenő papirokban.
A mint ott egykedvűen dudorász, valaki hátulról vállára veregetve
megszólítja.
– M. Monce! önt a legújabb tudósítások épen nem látszanak érdekelni.
Monce hátrafordult.
– Ah, ön az, M. Taillard? úgy hiszem nem igen.
– A course azon egy óra óta, hogy ön ezen oszlopot tartóztatja az
összeroskadástól, nyolcz perczenttel szállt alább.
– Az mindegy, felele Monce vállat vonva.
– Mindegy? ön úgy látszik, hogy igen tisztában van magával…
– Valóban úgy vagyok. Holnap reggelig ki kell mondanom bukásomat.
– S ön ezt igen tréfás dolognak tartja, nemde?
– Oh igen, elannyira, hogy főbe fogom magamat lőni.
– Ah, azt ön nem teendi, ezt önnek nem szükséges tenni.
Monce egykedvűleg ránézett párbeszélő társára s hidegen, szinte
megvetőleg vállat vont, mintha azzal azt akarta volna tudtára adni, hogy
a kinek fogalma van a becsületről, átláthatja, hogy ily helyzetben nincs
egyéb mit tenni.
– Jőjjön velem, szólt Taillard, karját Monceé alá öltve, itt úgy sincs
mit várni többé, én valami okosabbat fogok önnek mondani.
Monce hagyta magát vezettetni s egy halálra szánt ember sarkasticus
mosolyával várta Taillard okoskodásait. Valami bibliai phrasisok fognak
lenni, gondolá magában előre, essünk át rajtuk. Taillard ügyvéd volt. Ez
esetben lehetetlen volt egyéb tanácsot várni tőle, mint valami paptól.
– Önnek e papirokbani veszteségei mellett, kezdé Taillard, még szép
készpénz összegek maradnak kezei között.
– Értem uram, szólt közbe hidegen Monce, ön azt hiszi, hogy ha én most e
pénzösszegekkel megszökném, még elég okot találhatnék rá, hogy nevessem
a világot.
– No, és remélem, hogy ön ebben nem lát egyebet egy neménél az üzletnek,
a mit nem ön talált föl először.
– Igen, uram, velem is tettek így két izben, hanem én aztán figyelemmel
kisértem azt a két hamis banqueroutirt s nem volna kedvem azon
becstelenséget osztani, a mi őket folytonosan üldözé, városról-városra.
Aztán tudja ön uram, nálunk üzéreknél, kik gyermekkorunk óta e
sphaerában nevelkedünk, legelső ambitió a hitel; magamforma ember
túlélheti azt, ha gyilkosság sül ki rá, ha felesége megcsalja, ha hazája
elpusztul, ha az ujságirók hazaárulónak szidják, de azt a szégyent, hogy
nem tud fizetni, – soha, arra nincs egyéb felelet, mint meghalni.
– S a halállal aztán ki vannak elégítve a hitelezők.
– Ki a rágalmazók.
– Tehát ön becsülete meg volna mentve azon hír által, hogy ön magát főbe
lőtte.
– A mostani társadalmi fogalmak szerint tökéletesen.
– Akkor önnek csak e hírt kell megszerezni, a nélkül, hogy azt előbb
halálával előzte meg.
– Ah uram, az emberek látni akarnak, mielőtt meggyőződnének.
– Hát hisz ezt tehetik. Önnek, teszem föl, csak egy pár
ressurrections-mant kellene fölhajhászni, a mi nem nagy mesterség s
megbízni, hogy az éjjel egy tegnap eltemetett halottat, ki termetre és
hajára nézve önhöz körülbelől hasonlít, ássanak fel s hozzák önnek
kereskedelmi bureaujába. Ön e hulla arczát két pisztolylövéssel úgy
eléktelenítheti, hogy abban senkire sem fognak ráismerhetni többé;
önmaga pedig pénzértékét magához véve, még azon éjjel meglehetősen
elváltoztatott arcz és álnév alatt a nantesi vagy bayonnei postával
elutazik, ott hajóra ül s meg nem pihen, mig magát Philadelphiában nem
találja. Az emberek azt hiendik, hogy ön magát lőtte meg.
Monce meglepetve kezde Taillardra figyelni.
– Hát nőm? kérdé zavarodottan, eltévedve lelkében az idegen eszmék közt.
– Neki a valószinűség miatt nem szabad erről egy ideig tudomásának
lenni. Ismerheti ön ezt az üzérfajtát, képes az embernek arczából
olvasni. Kutatna, kérdezősködnék, miért nem siratja jobban az asszony
meghalt férjét? miért nem fogad el látogatókat, imádókat, férje holta
után?
– Nos, és ha elfogadna?
– Akkor az én dolgom lenne őt tudósítani arról, hogy ön még él. E czélra
ön irand egy levelet feleségéhez, melyet én csak akkor fogok neki
kézbesíteni, ha a hitelezők figyelme s a napi mende-monda más tárgyat
keresett magának; e levélben megirandja ön neki azon helyet, a hova
menni fog, leendő álnevét: legyen az például Tonners, azon időt, melyben
ismét irni fog neki, még pedig az ő családi neve alatt, s mikor aztán
minden elcsillapult, az asszony le fogja vetni a gyászt, itteni
ismerőseinél elbeszélendi, hogy őt Philadelphiában valami Tonners ur
férjhez kéri, azok biztatni fogják, hogy menjen hozzá. Ő vonakodni fog,
hogy az út nagyon hosszú, hogy az új kérő nem szép ember, első férjének
árnyéka sem lehet, aztán egy szót sem tud francziául, ő pedig angolul
nem; végtére sok biztatásra mégis rá hagyja magát venni, elmegy ön után
s azontúl senkinek sem fog eszébe jutni, hogy önt keresse, miután a
felesége is férjhez ment. Ön pedig megmenti életét, becsületét és
vagyonát.
– Ön gondolkodóba ejt. De hátha nem találva a pénzeket nálam, azt
hinnék, hogy mások által gyilkoltattam meg s valakit a környezetemből
vennének üldözőbe.
– Annak úgy lehet elejét venni, hogy ön egy levélben megirandja
nyilatkozatát, miszerint önkezével vetend véget életének, e tettre
vezérlő indokaival együtt. E levelet, nehogy elsikkadjon, hozzám
intézendi ön, így biztos kézben lesz s a legelső, ki zajt fog ütni vele,
én leszek, mi ismert renomméemnél fogva az egész ügynek nagy
tekintélyére fog válni.
Veszélyes pillanatokban az ember igen röviden szokott gondolkodni. Monce
néhány pillanat mulva sajátjává tette az ügyvéd által ajánlott tervet,
kivel régóta jó barátságban élt, a mennyiben egy üzér és ügyvéde között
létező viszonyt barátságnak lehet nevezni, s a mennyiben általán véve
létezhetik a világon barátság.
Taillard rögtön sietett az üzér számára megkivántató álruhákat s uti
leveleket megszerezni, míg Monce kereskedelmi irodájába elzárkózva,
összeszedé készpénzét s becsesebb papirjait; éjszakára az irodai lakból,
mely saját magán lakától egészen más utczába volt elkülönözve, minden
segédeit eltávolítá; esti nyolcz órakor átadott két levelet Taillardnak,
egyet hozzá, másikat Duforet Angelikához czímezve, kilencz órakor
elindult a resurrections-man-ek tanyájához, kiknek itt is, mint
Londonban az a hivatásuk, hogy boncztudósok számára visszalopják a
síroknak átadott holt testeket, s éjfél után egy órakor a
Quincampois-utcza egyik házában kettős pisztolylövést hallottak a
szomszédok, s egypár késői kóborló nem sokára azután egy
asztrakán-prémes úti köpenybe burkolt férfit látott azon ház hátulsó
kapuján kisurranni, ki onnan egy mellékutczába bekanyarodva egy háznál
becsöngetett, s miután a kapusnak valamit átadott, az utczák tömegében
eltünt.