Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra
lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb
lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna
átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai síkot elöntötte; a
hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, útat törve magoknak a
hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők
fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. Egy repedt
harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul,
szomorú, rezgő hangon. Sok volt a halott, a vihar, kiütött a halálvész,
az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A
hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent, a mi
zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág,
minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz
derekán.
S a nap mosolygva néze le a derült menyországból.
Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.
Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt
kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis leány ébren volt, félelem és hideg
nem hagyták őt egész éjjen át aludni és szemei ki voltak sírva.
– Aludjál szépen kis leány! aludjál; hunyd be szemedet és fordulj a fal
felé, aludjál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!
A kis leány lázasan reszketve szállt le ágyáról s gyapjúshawljába
burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorult hangon kérdé a
férfitól: hol van a koporsó?
– Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a
szemfedő, a viaszgyertyák és a halotti kiséret? Mondtam, kis leány, hogy
eredj aludni.
S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágylepedővel, melyen feküdt, s
annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával,
mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a halott lábai, kezei és
hosszú őszhaja két felül lecsüngtek a lepedőből, míg a kis leány
szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.
Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen
keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a
gödörbe hosszan fekteté. A kis leány rá akart még egyszer borulni, azt
eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a
halottra. A leányka hangosan felsikoltott, a mint az első hant érte
anyja arczát, percz mulva el volt az egészen takarva, csak még az egyik
keze látszott elő, azután az is eltünt, a szolga dombot hárított fölé,
azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfagalyról letépve a
lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet
sírjelül oda tűzte a domb fejéhez.
A leányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó Istent emlegetve,
ki őt magához vette.
Szegényke oly egyedül, oly árván maradt el ez idegen helyen.
– Jó kis leány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát
elvégezte a sír körül; ne hagyjuk úgy itt, mint a ki magát akasztotta
fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az
Isten.
A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot siránk, reszkető hangon, mit
a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva,
azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét
felölté, s egykedvűen kérdé a kis leánytól: hová készülsz most menni,
kis árva?
A leány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. Azt nem
szabad megmondanom.
– Úgy, Istenem van, itt maradsz! szólt vállat vonva a szolga s minden
további értekezés nélkül ott hagyta a leánykát. Ez egy marok földet
kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét,
s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden,
csak a halál-óra pók vert az ágydeszkák között. A leányka egy kis
ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s
azt shawljába takarva, lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és
minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész
szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;…
az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal
foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte
tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt
halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt
látta távozni.
Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól
rosszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. Ne hagyj
itt! sikolta utána a leányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve
nyujtá kezeit utána. A férfi nem figyelt rá. – Istenem; édes anyám!
rebegé a gyermek s arczát a deres fűbe temetve, sírt keservesen, azután
kiült egy, a víz felé hajló fenyő derekára s ott egy ágra lehajtva
fejét, oly ékes szóló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja
közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal
kiálta rá messziről: no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni, mondtam,
hogy megunod magadat itten s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni
valót, így, kapaszkodjál belém! s karjaira emelé a leánykát, s
visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a víz szinén.
Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.
A leányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe
vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sirdogált. Az
éjszaki partról gyakorta rájok kiálta egyes éber szerezsán, mire a férfi
óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után
egészen átázva értek át a török-dalmát határra.
Itt a férfi kiemelte a leánykát a partra, a rozzant talpat víznek
ereszté s görcsös vándorbotját kezébe véve, kérdé a gyermektől: vannak
itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?
Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e
kérdéseket intézte hozzá?
– Nem szabad róla beszélnem, szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess
el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a
hol már valaki vár reám.
– Szivesen jó leányka, adsza kezedet.
S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem
járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák
és karvalyok kóvályogtak, mik messziről megérzik a holttest-szagot s
ellepték a mezőket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik
tele voltak nadályokkal és vízi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte
át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával
megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnította
arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan
átkarolta.
Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak
egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem
ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mint egy, a falu végén
felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt
elbocsátá a leányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságáért
s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret
fogadni. A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s
miután a leányt elveszté szemei elől, egy gyalogbodza árnyába lefeküdt s
vadul mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt
feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a
leány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva,
futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s
eszméletlenül elterült alatta.
A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett
sokáig és szomorúan susogta: tavaly még az én testvérem is ilyen szép
volt. A leányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg
szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. Mit
láttál? kérdé tőle a férfi; halottakat! felelé a leány és szemeit
félénken hunyta le.
Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen
halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimúltak tűzhelyeik mellett,
szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és úgy maradtak, nehéz
halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.
– Jerünk innét, szólt a férfi a felocsudó leányhoz; felejtsd el a mit
láttál. Szomorú napok jártak e helyen keresztül; egész Priedor-ig nem
fogunk néplakta helységet találni; ha akarod, odáig elvezetlek.
– Oh igen, épen odáig akarok menni, szólt mohón a leány; azután mintha
megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy,
akárhová.
S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és
zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel-nappal a szabad ég
alatt, mert a falukból minden lakót kivert az Isten haragja. A hegyes út
kövecsei fölvérzék a kis gyermek leányka lábait; vezetője ölben vitte őt
tovább; ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el,
ha zivatar érte őket utól, az ő kezei takarták be a zápor és a szél
hidege ellen is; gyakran, midőn a leányka egy árnyékos fa tövében
elszenderült, mérföldeket járt be a kőszívű szerezsán, hogy egy kosár
friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A leányka mind inkább
kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanítá őt az úton.
Nyolczadnapra, a mint egy völgy torkolatából kiértek, tünt föl előttük
Priedor város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török
mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a
várost meneteles bástyafal köríti, melyen három kapu van, kettő
keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. A városon kívül
egy tágas, de szenynyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi
kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az
épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és
bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Dalmátiába, részint
havasalföldre, szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús
harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leteritgetve, közbe
piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket;
csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a
dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet
megismerni.
E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű
népcsoport jár fel s alá; örmény, rácz, török, egyiptomi, oláh, magyar,
bojár, zagyván, vegyesen jön, megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul
és káromkodik; vadismeretlen arczaik, ismeretlen nyelvök, szokásaik,
öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság
átalános typusa.
Az utasok a néptömeg közé vegyültek, mely idegen létére dögvész idején a
városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. A leányka
végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész
sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit
keresett.
Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.
– Áldjon meg az Isten, szólt neki a leányka, már most hagyj el; tovább
nincs miért mennem.
– Most akarsz-e elhajtani magadtól? szólt sajnos hangon a férfi, s oly
ragaszkodó fájdalommal tekinte a leányka szemeibe, hogy könyei
csordultak ki rája.
A leányka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat
levetkőzék és szemei nem forognak oly vadul, mint egy hét előtt; haja,
mely akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt
vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és
szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelídségtől enyhítve. Nem, ne
menj el hát soha, szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a
térdelő fejét, maradj velem, a míg te akarod.
– Míg a halál akarja, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.
Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a
fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a leányka keresett, de
kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének,
minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.
Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a
népcsoport közül egy törökösen öltözött férfi, hosszú fekete barkós
arczczal, rohant elő. Gizellám! kiálta nem festhető öröm szinével
arczán.
– Atyám! sikolta örömrepesve a leány a férfihoz rohanva, s annak nyakát
átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, őrült
szeretettel ölelték át mind ketten egymást.
A rejtélyes szerezsán arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s
magában mondá: Tehát te vagy az!
A leányka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a szerezsánt
kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen
sokkal tartozik.
Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a szerezsán arczát;
mozdulatlan, egykedvű maradt az, némi szinezete a részvét szelid
örömének derengett csak rajta.
– Légy üdvöz, szólt az apa, ha leányommal jót tettél, velem tetted azt
kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem Karám György, szivesen
látott vendég lész nálam minden időben!
– Hazudsz, mondá magában a szerezsán, a te neved Tóváry Dániel s
átkozott lesz az a nap, melyen engemet vendégednek fogadtál. – Köszönöm
ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen
állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni száműzött
vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint
szerezsán és betegőr a kosztaniczai vesztegházban, végeztem a
legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban,
ragályos beteget ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját
is, míg egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert
barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, a nép előtt azonban
nevezz szolgádnak, így majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem: Szomor
Lőrincz.
Az apa szivéről kő terhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: hazudsz –
neved Murányi Gábor; de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg
az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körülhurkoltatni.