Négy esztendő temette el egymást.
Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze,
igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.
Karámnak hítta ő magát; a népség boldog embernek nevezte őt.
Gizella volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép,
csupa szendeség, csupa kellem; remekül játszott a mandalinon, mesterien
hímzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki
ismeré. Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az
örmény házánál s a leányka rózsaarczát megveregeté, vagy dohányfüstöt
fújt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy
Kajmakántól.
A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürtjeivel s
keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak
ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben
szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek
emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. Ki
hinné? ez ember négy év előtt szerezsán volt a dalmát partokon;
próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember
fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus
ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé
volt a leányka minden gondolatja, a szerető szív minden dobbanása ő róla
beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld
utolsó részébe.
Egy este az örmény hímzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában
füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s
az alkonyodó ég piros felhőin s hazatérő fejér nyájain legelteté
szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s
egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi
arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal,
fehér inggallérral s magas frakkban volt oda festve remek email
munkában. Az örmény mosolyogva nézte a hozzá semmiben sem hasonlító
képet, s mosolyogva gondolá: Ki tudja, hogy ez valaha én voltam?
Nem képzelé, mily közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.
A házához vezető úton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant
tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve
sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.
– Béke veled, szólt az örmény, nagyon elfáradtál!
A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, «végem
van!» úgy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sírt.
– Mi lelt?
– Oh! kétségbe kell esnem! szólt a jóbarát vigasztalhatlan
arczkifejezéssel; el vagyok veszve.
– Ki akar bántani? kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi
arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.
– Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én Magyarhonból szöktem,
politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt
számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyar határon belül
különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem
cseleiknek.
(– Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is
vigyáztam magamra, s innen maradtam.)
– Most egy nevezetes török statusfogoly szökött el innét az ausztriai
határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék
tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide
átszökött. Egy stambuli ferman azonnal kiküldé a keresőket, hogy a
kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak
elő, s egy közülük, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám
ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a
consulhoz, kiadatásomért.
Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veriték.
Tóváry Dániel? mormogá meredezve.
– Csak egy kétségbeesett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de
az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.
– Micsoda mód? kérdé elképedve az örmény, – minden tagjait rázta a hideg
– micsoda mód, sürgeté mohón a feleletet.
Musulmánná kell lennem.
– Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt,
haladéktalan.
– Ember, értetted-e, hogy mit mondtam? leányodat veszteném el e lépés
által s nélküle koporsó nekem a világ.
– Ne, ne félj, ne aggódjál. Azon segítve lesz, te jóbarátom vagy, de én
is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére
térünk.
Az örményt a saját magairánti félelem túlságosan nagylelkűvé tette;
megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden
szépet és vigasztalá azt, míg maga majd megfulladt félelmei alatt.
Egészen elhitte e mesét.
Oly valószinű volt! Ő nem tudhatta, hogy a jóbarát őt és élete előbbi
folyamát ismeri és mint ismeri! – annak hűségéről négy év alatt erősen
meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét
bizonyos okoknál fogva meg akarja változtatni.
Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.
Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt
előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a leány kezét és gyöngéden
megcsókolá.
– Mi bajod? kérdé a leány, s ő is elkezde sírni, bár nem tudta, hogy
miért.
– Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.
– Oh ne tréfálj.
– Hiszed, hogy tréfából sírni is tudok?
– De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled
meghalok.
– És én nélküled elkárhozom. Lásd, atyád nagyravágyó, én koldus vagyok.
A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.
– A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?
– Azon könnyű segíteni.
– Kereszténynyé fog lenni?
– Oh nem, ti tértek át hitére.
– Istenem, megőrültem-e, vagy csak ezután fogok!? Oh Lőrincz, mint
szeretnék kételkedni szavaidban.
– Iszonyú való mind, a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati
szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultán
háremhölgye. Mily fényes jövendő vár reád!
– Ne kínozz!
– Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor
majd meglátsz még oda fenn.
– Nem úgy Lőrincz, ha Isten van az égben.
– Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni
még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.
– Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt,
válassz ki két gyors paripát aklainkból, ne félj, én a tied maradok.
S a leány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy
apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.
Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki
mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadását, szép
metaphisikai és philosophiai okokkal támogatva, az igazi okokat azonban
nagy bölcsen elhallgatta. A leányt ez még inkább meggyőzte kedvese
állításának valóságáról. Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen
felnyitá ablakát; alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az
leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszítta a leány első
istenítő csókját, még egyszer kebléhez ölelé őt, és még egyszer –
Apa, ne aludjál! – Fuss – rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán
elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé!
A jóbarát feltette az egyik lóra a leányt, a másikra meghitt szolgáját
ülteté, s útnak indítá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az
örmény hálószobája ajtaján.
– Ébredj fel ember, ellopták leányodat.
Őrült haraggal rohant elő az apa. – Ki volt az? utána! ordítá veszettül,
lovat ide, utána a ki mozdulni tud! Hirtelen lóra kaptak, az örmény és
barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt
a futók nyomába. Azon utat, melyen egykor hét napig utazott a jóbarát,
most 10 óra alatt hagyták hátra. A Unna partjára értek. Lovaik kidűltek
alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkívül
rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten.
Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát
mutatni; de bízott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem
ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité
eljöveteléről a harámbasákat. – Evezett. Szemei vérben forogva függtek
az előttük törő csónakon. Csaknem egyszerre ért mind a két ladik a
parthoz. – Rabló, megállj! ordítá az apa s a jóbarát szolgáját torkon
ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra
előcsődültek a szerezsánok és szétválaszták a birkozókat. Hol van
leányom? kérdé önmagát is elfeledve az apa. – Széttekinte, sem a
jóbarátot, sem leányát nem látta sehol. Egy harámbasa lépett hozzá,
vállára tette kezét: Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király
nevében foglyom vagy!
* * *
Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett,
ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, melyben a vén
Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizella,
nem lett oly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint
boldog nő élte le napjait, s ez volt az a leány és ez volt az a barát,
kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó
perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!