Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a
mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villámtekintetű
zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldusbotra jutott
miattad; erdők fenevadai nem bántanak téged; dögmirigy nem ragadhat te
rád, a felhők haragja téged kikerül, vízbe nem fúlsz, földön el nem
esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek
imádkozik.
Ez időtájban több belföldi hirlapok sajátszerű igaz történetet
hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből
körülbelől ennyi volt igaz: A m...i királyi sóadó-hivatalnál a főpénztár
tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos Murányi
Ádám, egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott
át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s
kinek azt a szomszéd városba kellett volna általvinni. Az ember igen jó
barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi
pénzt érezvén kezében, érzékeny búcsút vőn barátja kapufélfájától s a
bizománynyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának
ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn
megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik
fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a
körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mindössze sem értek 60,000
katona forintot. – Az ember minden nyom nélkül eltünt.
A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép
tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására
elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges,
büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze
ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. – Csunya irónia volt
a sorstól; – azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt
felhímezve a hit, remény és szeretet; születése napjára hímezte a kendőt
számára egyetlen leánya, ki igen szép leány volt, imádott, ünnepelt
királynéja a legelső köröknek messze földön és igen jó leány; csupa
szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, hímezni és
tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörüsége mindenkinek,
ki ismeré; később pedig szobalány lett egy éltes úri hölgynél s
tányérokat mosogatott s fehér ruhákat mángorolt a konyhaszolgáló
társaságában, szobákat söpört és az úri hölgyet segíté reggelenként
kifesteni.
Testvérbátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő
nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen
megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel
vonzódék az ifjuhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes
szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó,
s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhítendő, e
szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a
szemtelent, ki koldus létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni,
mihez boldog korában jutott.
Egyébiránt a leány atyja, egy elhirhedt nagykereskedő, elég jószívű volt
a ci-devant fiam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután
leánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette,
boltsegédének szivesen befogadja.
– Köszönöm uram; Isten fizesse meg jó szándékát, de nem fogadhatom el,
mert útra készülök.
– Hová?
– Magam sem tudom, de igen messze.
– No hát – szerencsés útat kivánok. Ha tetszik úti költség… nem mondom,
hogy egy pár forinttal meg nem segítem.
– Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.
S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb
országút, mely a másvilágra vezet, s már épen bezörgetett az élet
harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők
leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik
életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott
magának egyik lőporárusnál a sírok országába, midőn eszébe jutott, hogy
tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami
izenni valója a megdicsőűltek honába és elment testvérét fölkeresni.
Azon asszonyságnál, kihez a leány szolgálatba állott, már nem találta
őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. – A leányt
azután egy nőtlen férfi fogta pártul, s az időtől fogva igen czifra
öltözetekben kezde járni s ház körül főkötőt hordott. A hogy testvére
ráakadt, alig ismert rá; elfogúlt félénken húzódott tőle, elpirult,
szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani.
– «Mi történt veled?» – A leány nem felel semmit, hanem elkezde sírni. E
sírás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lány
szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az
utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le
fejét, – a becsületet – s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen
foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy
irgalmat kért testvérétől a leány, azt az egyet, hogy felejtse el őt
örökre. Az ifju el tudta taszítani magától a szerencsétlent, de nem
tudta kitaszítani szívéből annak emlékét, s e percz óta megszünt
gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.
Elment atyja sírjához. A temető árkába volt az eltemetve, szegény;
fejénél egy szűrke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár
szalmapernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős
esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik
csűcse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruhaszegletet, nehogy az
ebek majd annálfogva kihúzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot
pedig keblére rejté, hogy ott feküdjék az szívén, nehezebben, mintha az
egész emberiség bűne feküdnék rajta. Nem sírt, hisz a tűzhányó hegy
oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté ruháit a rádöntött
hamuval s gondolkodott a sors igazságkiszolgáltatásáról.
Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűk. Nem ismert apjánál
becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta
lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg,
csúfosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó,
hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog
vala; mindene volt, testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által
üdvözültnek hitte magát, szebbnél-szebb reményekkel gazdag jövendője, és
irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a
multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett
szánakozók, a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt
remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott,
a szerelem, elátkozottul eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik
meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatai nem egy polusi éj
kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szíve, miért hogy fájdalomra mégis
oly tág?!
Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon
erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték
testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért,
a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy
gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az
neki, kitől az életet kapta kölcsön – édes apja. Nyakába borult az
ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek
közé. «Elmegyek! felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét,
haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szívem, egy ember,
kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele, s most
meg vagyok halva!» s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.
Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt ilyen hideg, de
homloka égett. Egy átkot kezdett mondani álmában. Álmait el szokta
feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott
az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt
a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később
oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szívében!
Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két
marokkal szórva a világ négy részeibe a hamut, melyet apja tetemeire
döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden
áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és
lehelletével vesztegeti az Isten levegőjét. Elátkozá magát és az Isten
menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja
felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaúl
kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és
azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon
világ romlásaig, ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott
meghalni, azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a
temető-árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a
földről, mint az ő családjából minden ivadék, ha annak gyermeke nem lesz
földönfutó, mint az ő apjának gyermekei, ha megcsalt szerelem
kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdult boldogság méhéből születik,
oly mértékben nem fogják azt utólérni, mint az ő apjának gyermekeit.
Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtüze mellett, a szél zúg, az eső
esik, a szél zugási közt úgy tetszik neki, mintha a föld futó lépések
alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utóhangjait hordaná birkózva
a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel
szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a
temetőből jön, a lápok bolygó tüzei röpkednek előtte, utána, üvölt, de
nem emberi fülhöz szóló hangokat, el-elbukik és ismét fölkel és sárt és
követ dobál az égre. A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s
gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél
emlékében, miben megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely
a kisértőt haza küldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a
rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!
Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen, kinek arczát nem
látta soha, kiről nem tudta, hogy merre van; csak annyit tudott róla,
hogy neve Tóvári Dániel s hogy neje és leánya van, kiket a
Hercules-fürdőkbe küldött el maga előtt Törökország határszéléhez közel.