A horvát-bánsági végvidék határán, a kék vizű Unna közepén fekszik egy
regényes kis sziget, sötétzöld fenyvessel benőve.
Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói
kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből; túl rajta
egy magas, kopasz, vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos
bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek
bástyáin és legmagasb tornya tetején vadfák zöldellenek.
A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban, gömbölyű,
galambház alakú tanyák vannak felállítva, melyek eresze alatt fegyverére
támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklyája alól tekingetve
ki az őrzött határszélre.
Apró lovakon egyenruhás harámbasák járják a vártákat sorról-sorra,
öveikben nehéz fegyverek; komoly, rövid szavakat váltanak mindegyik
őrrel, míg a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óranegyedenként éles
kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.
Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes
lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a
határon át, s agyonlőtték.
Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz
folyosóját látná az ember, őröket és vártákat s néhol a folyamparton
egy-egy akasztófát.
A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közül tünik elő
egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva
kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja
veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve,
előtte éjjel-nappal két fegyveres szerezsán jár fel s alá.
Ez a kosztaniczi vesztegház.
Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési
időt, tíz, húsz, vagy legveszélyesebb időben negyven napot.
Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban
csak három mérföldnyire van a határszéltől. Jelenleg épen az Unna
túlpartján fekvő Brozolian faluban dühöng; azaz dühöngött, míg az utolsó
lakost is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát
sorra látogatott.
Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont húztak ellene, minden
utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben
hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el,
minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis
negyednapra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a
halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; az nap meghaltak négyen,
következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat szerezsán és
tizenegy utazó, harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három
határőr és néhány utas.
A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan
lehettek; ki győzött volna azoknak sírt ásni? A sír elébe egy durván
összefaragott keresztet ástak, melyre a szent Isten symbolumán kívül
csak e rövid epitaphium volt felvágva: «Itt nyugszanak hatvanketten.»
Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni.
Ötödnapra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy
beteg volt a veszteg-intézetben, ő vele együtt csak három élő.
A többinek nem fájt többé az élet.
* * *
Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő
tűzoszlop feküdt végig annak hullámtükrén, körüle az egész ég lángba és
vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyánerdők
mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a
fenyvesek maradtak bánatos sötéten.
«Vihar lesz!» dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn
maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég
haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben,
erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugoti szél ordítva vágtat alá a
hegyekről, folytonos, csillapulhatlan nyomással, mely a tornyokban a
harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kicsavarja a
fenyőszálat kőszirti tövéből!
A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtől, a
mezőkön megdűl a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a
parton az iszonyú nyomástól.
Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát
a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná
megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.
Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a
szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános
kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút-ostornál fogva; majd
neki vágtat a magas téglakéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a
háztetőt, néhány cserépzsindelyt mint falevelet söpör le róla; a
támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák
ropognak, a szélvitorla előre lerepül; még egy nyomás, a szarufák
elszakadtak s a vihar lefújta a vesztegház tetejét.
Ugyanekkor fújta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.
Egy aggnő volt, őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a
mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek,
homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez
iszonyú ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig
hunyta le szemét, már a kezek megfeketülnek.
Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis leány ül, alig 12–13 éves,
szomorú, dalszerű sírással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezét
csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak
feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt
felkölteni. Megöleli a halált alvót s arczát megczirogatja kicsinyke
kezével, mondja neki: «anyám, édes anyám! kis leányod hí, a kis Gizella,
ne aludjál oly sokat!» – – A vihar a betört ablaktáblák üvegdarabjait
hajigálja be a szobába, a kis leány sír, az agg nő aluszik.
– Ki él még itt? hangzik mogorván az ajtón kívül, melynek rostélyos
ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő a
homlokát elborító hajcsimbókok alul, szájából dűl a pálinkagőz.
– Segíts! rebegi felé fordulva a kis leány, anyámnak baja van.
– Mi baja?
– Nem akar szólni és igen hideg!
– Meghalt.
– Ne – ne mondd! – hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.
– Nem fog megcsókolni többet, kis leány! – ne menj hozzá olyan közel,
mert majd te is meghalsz.
– Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is, szólt siránkozva a leányka és
mellé feküdt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a
halott feje volt és szemeit lehunyta, mint az.
– Hát apádnak kije maradna akkor?
A gyermek hirtelen felrezzent e szóra, felemelte fejét, reszketett,
leszállt az ágyról, aggodalmasan körültekinte.
– Ismered apámat? kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; ki vagy te?
– Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak úgy
gyanítom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem
igaz?
– Istenem, ha meg találnék halni, rebegé a leányka, s messze távozott a
halottól; szegény apám, mint sírna, ha engem sem láthatna többet! – Az
élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még
van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia.
– Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; olyan nehéz itt a
levegő, nyisd fel az ajtót; – nem akarok meghalni; – milyen hideg és
fekete lesz az ember, ha meghal! s kis kezeivel az ajtó rostélyába
kapaszkodott.
– Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.
– Hívd ide őt.
– De nem fog jöhetni, mert el van temetve.
– Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne
szomszédaink, – ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.
– El ám – a másvilágra!
– Hát ki van még élő e lakban!
– Mi ketten.
A leányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan
sejtelmes sötétség ült annak minden vonásaiban, mely egyszerre taszít és
vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.
Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyampartról, utána
hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve.
Valakit üldöznek. «Megállj!» kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit
vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák
robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.
– Istenem, mi ez? kérdi hallgatózva a leány.
– Mit se félj! szól a betegőr, a szél hajigálja a kéményeket a
háztetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt
üldözik.
– Lehet, szól a kis leány, de nem hitte a mit mondott, hanem remegve
közelíte az ablakhoz s annak szárnyait feltárva, a zaj helyére
kitekintett.
A férfi sem hitte a mit mondott, hanem a folyosó ablakához lépve, annak
vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel,
minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.
Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi
nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel
közelebb érnek hozzá; «utána, utána!» ordítják üldözői, rekedten uszítva
a vérebeket s utána lövöldözve, s így rohannak parthosszant. Az üldözött
kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó
lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó
perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű
fekete haja szét van zilálva, – a folyamparton egy csónak van kikötve,
azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól
irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva
előre bukik és lovagját fején keresztül ledobja. «Hajrá!» kiáltják az
üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett
erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e
kűzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek
dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb
elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy
képtelen ugrással eléri a csónakot, beleugrik, a csáklyával egyet taszít
rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.
– Utána!
A határőrök másik csónakot hoznak. «Száz tallér annak, a ki
visszahozza!»
Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak
ablakaiból teljesen ki lehete venni.
– Isten irgalmazz! sikolta a leány s elfutott az ablaktól.
A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a leány egy, a falra
függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd Istent hivó
tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben
reszketve szorítja ajkaihoz az olvasót.
– Ő az! kiálta fel tompa, sóhajszerű hangon az ember, és szemei
villogtak; oda futott újólag az ablakhoz, s letekinte az üldözöttre,
kinek már ekkor nem lehete látni arczát.
Hat szerezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje
végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna
házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták
hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s
már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evezőnyomásnyira,
bizonyos volt, hogy elfogják.
Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a
távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a rostélyzaton,
borzasztó átkokat ordít le az üldözött fejére.
– Verjen meg az Isten súlyos balkezével!
E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász
megkapta annak elszakadt lánczát s annál fogva két kezével rántá magához
a csónakot.
Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. – «Vigyázzatok!»
kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájuk,
midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz
vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. – –
Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az
egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vízzel, míg a másikat
megfordítva vitte alá a rohanó hullám. – A hat szerezsán belefúlt a
vízbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.
A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal
susogva: «Nincsen sors!»
Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága
megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermekleány ott
imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható
talizmánul védte meg őt.
Jaj neki, ha e talizmánt elveszíti! Jaj neki, ha leánya nem lesz
ártatlan többé!