«Minden madár oda röpül, a hova kedve tartja.
Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogy ha majd hullani kezdenek az
őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni
azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.
Csak én nem mehetek.
Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.
Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly
szomorúan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták
volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem e
kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve
lánczaim.
Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?
Van-e még napvilág oda künn?
Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak?
Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?
Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kigyók és
patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.
Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul
erőködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s
mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem
megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú
hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.
Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem
bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson,
egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s
én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény, fel fognék azon nyilásig
nőni s kinőnék börtönömből. – – –
Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legíjesztőbb
fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai
között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki
rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka
mindennek a mi él, s térdre hullt és fogadásokat hazudott azon lénynek,
kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. – Mikor mint
az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát!»
ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül
fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor vándor utamon három-négy
falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; az útfélen
sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok
körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai
nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arczokkal
káltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» –
én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt
lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és
nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és
arczommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben!
– – – Érzem sujtoló kezeinek látogatását.
Imádság! kétségbeesett sziv imádsága! átmehetsz-e börtönöm vastag
falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!
Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem a mit adtál,
vedd el tőlem ezt az életet, s add annak életéhez, kit tőlem elvettél.
Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi
áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor
én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim
hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint a mily sötéten
hagytad tömlöczömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszelidebbikét,
kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki
nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét
vihara? Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! Engem pedig engedj
meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad
enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak mulni, miért
volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh tégy semmivé,
tégy semmivé! amen, amen!»