Így élt még egy hosszú hónapig. Minden este azon gondolattal hagyta
magát ágyába vezettetni, hogy majd ez éjjel meg fogják ölni, várta
fölébredését az örökéletre s minden reggel felébredt az örök éjszakára.
Sokan látogatták; jóakaratú vigasztalók, kik nem győztek előtte
dicséretekkel halmozni egy gyászba öltözött nőt, ki éjet és napot
virraszta a beteg ágya mellett, kinek hűs kezét gyakran megérzé homlokán
a szenvedő.
Ez Adamante volt.
Gyakran hallá őt az álmatlan beteg hallgatag éjszakákon ágya mellett
sírni, s térden imádkozni, gyakran érzé hideg csont kezein az életfriss
ajkak forró csókjait égni s félt, hogy vaksága mellé még meg is őrül,
mert nem birta kigondolni, hogy miért nem hagyja őt most ez az asszony
meghalni, midőn halála mindkettőjökre nézve oly jótétemény volna. Mit
akarhat még vele?
Egy napon elkezde Adamante az öregnek mesét mondani. Azt mondá neki,
hogy ő hallotta, mikép India belsejében van egy csodatevő szent forrás,
melynek vize visszaadja a vakok szemevilágát, s biztatta Tamást, hogy
szánja el magát ez útra e forrást felkeresni, szemei ismét
meggyógyulnak, ő ismét egészséges lesz, s mindketten ismét igen igen
boldogok.
«Bizonyosan azt hiszi, hogy a tengeri útba bele fogok halni, gondolá
magában a vak, legyen úgy.» Elfogadá a mesés tervajánlatot.
Eladá minden jószágát, fekvő vagyonait pénzzel és drágakövekkel cserélte
be, s egy reggel 72 éves lakása helyéről neje kiséretében elutazott.
Cadixban egy hajót kifogadtak, a hajó neve volt Circe.
Ez volt őket Indiákra viendő.
És ez idő óta senki sem hallott Rynn Tamásról többé semmit.