Egy este a cadixi kikötőben Indiákról jött hajósok regélték tengeri
kalandjaikat. Csoport népség állta őket körül, ki kaczagott, ki
álmélkodott rajtok, némelyek estebédjöket költék a piros
alkonyatvilágnál.
Egy a többek között merészen állítá, hogy találkozott a «röpülő
hollandival». Meg is mert volna rá esküdni. Látta, mint hajtá a szél
magánosan a hajót, tengervirággal volt benőve minden oldala, csodás
növények indái fonódtak árbocza körül, – a fedélzeten rémes alakzatok
feküdtek tarka öltözetben, kinyilott szemekkel, halvány halott-arczczal
s nem feleltek a megszólításra. Senki sem mert a hajóhoz közelebb menni
s még azon éjjel kiütött a hajósok között a sárga láz, mely a legénység
egyharmadát elölte.
Így jár, ki a röpülő hollandival találkozik.
A kikötő márványlépcsőzetének alján, épen a regemondó lábainál, egy
kopasz vak koldus ült, kit rendesen ott lehete látni esténkint, s ki
iránt a köznép ösztönszerű tartózkodásban némi fájdalmas részvétet
látszott mutatni.
Szemein nem látszék, hogy vak. A fekete hályog ilyen szokott lenni. A
szem kívülről még csillagot mutat, de a csillag fénye benn örökre
kialudt.
Ha csöndes volt az idő, ő is hallgatott, szavát nem lehete venni; de ha
vihar támadt, ha érzé arczán a tengerszél fuvását s a tengereket
ordítani hallá: kibotorkázott a tengerpartra, bele kiáltott a tomboló
zivatarba s port és kavicsot hányt a zúgó habok közé.
Sokszor látták őt egész záporos éjszakákon a legmeredekebb tengeröbli
sziklán térden állani. Kopasz homlokáról a víz csurgott alá, ökleivel a
villámos égre fenyegetett, melynek lobbanásait világtalan szemei nem
láthaták.
Ilyenkor senki sem mert hozzá közelíteni, mert átkait nem merte
meghallani. Ki ez átok közül egyet meghallott, el nem felejtette azt
soha; az jutott eszébe, mikor imádkozni akart, s lélekgyötrelmül maradt
meg szivében… Volt rá eset, hogy egy fiatal férfit, kit a kiváncsiság rá
vitt, hogy utána lopódzzék és kilesse, halálos búskomorság fogott el,
elveszté mosolygását, álmatlan, csüggeteg lett, s elhalt a nélkül, hogy
megmondta volna, mi bántja?…
… Ha a zivatar megszünt, ő is rögtön lecsillapodott, s ilyenkor lejárt a
halászokhoz megkérdeni, hogy nem vetett-e ki a tenger holttesteket a
partra? s ha igen, oda ment hozzájok, arczán némi sugarát lehete látni
az őrült reménységnek, összetapogatta arczaikat, kezeiket, ujjaikon a
gyűrűket, s ismét csüggedten suttogá magában: még nem azok, még nem
azok! – ha kérdék tőle ilyenkor, hogy kit keres bennök? suttogva mondá:
a feleségemet, ki tőlem szeretőjével megszökött…
Köpenyében burkoltan hallgatá a hajós meséjét a vak.
– Különös, mondá meséje végén a hajós, a bomlott hajó árboczán egy
tündéres zöld madár ült, ki éles, messze csengő hangon szüntelen e nevet
kiabálta: «Adamante, Adamante!»
– Oh Isten! kiálta a koldus fölemelkedve, kezeit reszketve nyújtá az
égre, szemeivel föltekintve, mintha látni akarna velök – – egy hosszút
sóhajta és holtan rogyott össze.
– Jól járt szegény; mondának a körülállók.
A nap épen utolsó sugárait veté a tengerre. S messze égöv alatt csöndes
oczeánon pusztult gályaromot hajt a kóbor szellő.