Bűvészek és alchimisták ismernek egy mérget, mely magában használva
hatástalan, ártatlan alvószer; de ha egy cseppet belőle egy pohár méz
közé öntenek, s e mézet félévig hagyják állani, félév mulva a halál
italává változik az. Kinek homlokára kennek belőle, iszonyúan megőrül;
ki megszagolja, elszáradnak tagjai tőle; ki hozzá ér, teste undok lesz
és fekélyes; ki megkóstolja, kínok között halálozik meg és halál
lehelletéből ragadó pestis támad.
Látjátok, ez a méreg nem mese! Van egy indulat, melyről nem adhat
magának senki számot, hogy hol vevé? Szivében hordá-e születése óta,
mint alvó szörnyeteget, melyet bűbájos szem tekintete ébreszte fel, vagy
véletlenül lopta magát a gyanútalan szívbe, mint kigyó, mely a mezőn
alvó száján belopózik? Egy cseppet e méreg-szenvedélyből a legtisztább
női szívbe, melyből egykor angyalok olvasták ki reggeli imájokat, s mint
az átkozott ingovány, melynek fertője az égető nyári naptól
csoda-állatokat fogamzik, – mint a cadinei kút, melybe a ki letekinte,
saját élete legborzasztóbb eseményeit látta meg benne, sötét lesz az és
iszonyatokkal tele, minőkről józan léleknek fogalma nincs, minőket csak
a lázbeteg háborodott phantasticus álmai mutatnak elő… Ki még nem ismeri
ez indulat nevét, kinek e soha nem látott képről álmai nem beszéltek, ne
ismerje azt meg soha; de ki szivében ez igézetes méreg olthatlan
égetését kezdi édes kínnal élvezni, keresse fel azon helyet, hol
legjobban meg szokta imáit hallgatni Isten, s imádkozzék szivének
meggyógyulásáért, mert őrültség, halál és örök elkárhozás magvai vannak
abba elvetve…
* * *
Rynn Tamás félév óta volt nős és mint hitte, boldog. Nejének szépsége
ünnepi tünemény volt a világban, szendesége oltármalaszt férje szivében,
ki hosszú életének vég alkonyán kezdé a boldogság menyei élveit ismerni.
Embernek, ki teljes életében sanyarú nélkülözéssel, gyötrő fáradsággal,
gondokkal vesződött, hirtelen a legédesebb gyönyör teli poharát emelni
ajkaihoz, élvezni azt, mi a léleknek és szívnek legmagasabb öröme, birni
mindent, mit a legmerészebb fiatal szív bűbájos álmai igérnek, oh hisz
ez nagyon is szép volna átmenetnek egyik életből a másikba! Minden
gyönyört, mit az ember egy 70 éves életből félre tett, egy utolsó év
alatt végig élvezni s azután meghalni!
Álom! Álom!
Pazar fénynyel vevé körül ifju nejét az öreg férj. A nő félgyermek vala
még s örült a szédítő ragyogásnak, melyben mint oltárkép
bálványoztatott. Nem volt óhajtása, mely azon perczben, midőn sejteni
hagyá, ne teljesült volna. Az egykor oly takarékos Rynn szórta a pénzt
neje legapróbb szeszélyeiért, ki helyzetének ujdonszerű ragyogásában a
vigalomzaj mámoradó változatai közt feledé ifju ábrándjai álomképeit,
mik lelkében oly szépen ragyogtak, mikor még a gyémántok ragyogásait nem
ismeré.
Egyszer egy ritkaság-gyűjteményben egy gyönyörű papagájt látott meg a nő
azon legritkább fajból, mely az emberi hangokat oly híven eltanulja s
annyi elmés öntudatos ösztönészszel bir, hogy szinte azon gondolatra
lehet jőni, mintha e madáralakban tán egy elátkozott emberlélek volna
rejtve. Adamante rendkívül megszerette e szép állatot. A tulajdonos
pedig semmi áron sem akart megválni tőle. Rynn Tamás sóhajtozni látta
nejét, elveszni látta arcza mosolyát, s addig hízelge neki, míg elcsalta
vágyainak titkát, s másnap neje szobájában volt a papagáj. Mondják, hogy
mesés nagyságú pénzáldozatába került ezúttal a jó öregnek nejének
visszaidézett mosolygása.
Azonban az elkényeztetett szeszélyek örömei nem tartósak. Néhány hét
alatt Adamante ismét bús, szórakozott kezde lenni. Méla hallgatagsága,
epedő arczszine, önfeledt sóhajai nem kerülheték ki szüntelen aggódó
férje figyelmét. – «Valami hiányt érez ismét, gondolá magában, valami
után vágyik s nem meri megmondani; bizonyosan attól fél, hogy nem fogja
megnyerni.» – S jól gondolá: vágyott a nő, de vágyait nem mondá meg a
férjnek s ez nem tudta azokat kitalálni.
A nő napról-napra haloványabb, epekedőbb lett: semmi nem adott neki
örömet többé, semmi nem érdekelte s szemei gyakran ki voltak sírva.
Rynn Tamás szemeit pedig kerülte az álom, mert nem birta sejteni rejtett
okát e néma, szomjas epedésnek.
Egy álmatlan éjjel úgy tetszék Rynn Tamásnak, mintha nehéz nyögést
hallana neje szobájában: meg-megszakgatott élénk fohászokat, mik úgy
hallatszának a néma csöndes éjben, mint melyek haldokló ajkairól válnak
el. Ijedten szökék föl nyughelyéről Tamás s oda sietett a nő
hálóteremébe. Adamante mélyen aludt és álmodott, álmainak kínos
jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt küzdő kebel vad nyögése,
néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés hangja.
Arcza égett, keble szilajon hullámzott, majd néha hirtelen el-elmaradt
sebes pihegése, mintha rögtön elhalt volna alatta minden élet, s ajkai
megnyiltak és tagjai reszketének.
Beszélni kezde álmaiban.
– Ah! sóhajta, nem hallod a denevér szárnyának csapását?… A fekete
éjszakában csillagok ragyognak… Az a fehér ott az én csillagom,… ama
sötét vörös ott a tiéd… ne közelíts, ne közelíts; megégetsz!… Szivemben
égnek sugáraid!… A csillag meg akarja csókolni szivemet!… El! – ne nézz
rám! Feketék szemeid mint a pokol, s valami ég bennök, mint
elkárhozottak lelkei a pokolban… Hallod mit mond a halálmadár?…
«Bűn, bűn, bűn!»… Bűnös vagy!… én is az vagyok… Jer, rejtsük el
magunkat, itt meglát az Isten. Még itt is meglát… Fekete az éj, szivem
dobog, a csillagok az ablakon benéznek, a halálmadár sikolt!… Ah, takard
el arczomat, ne ismerjenek rám! Ah! Agathodæmon! Agathodæmon!…
Nehéz veriték gyöngyözött a nő homlokán s lélekzete rövid volt és
szakgatott, mint a lázban beszélőké. A férj azt hivé, hogy neje beteg s
aggódva sietett segélyért. A mint a mellékterem ajtaját benyitá,
hirtelen egy ismert hang kiálta elébe: «Lassan, lassan, Agathodæmon! az
éj hallgat! az éj hallgat, Agathodæmon!» Lóra volt az, a papagáj, mely
ezt mondá…
Tamás megdöbbenve összerezzent e szóra. – Mi ez az Agathodæmon? – Tehát
e beszélő állat is eltanulta már ennek nevét? Ki ő? Kétségektől kínozva
álla meg a madár előtt, mintha újabb szavait várná. Az pedig elkezde egy
jókedvű skót népdalt énekelni és felkaczagott. «Ki ez az Agathodæmon?»
kérdé öntudatlanul Tamás, mintha azt hinné, hogy e madár megérti
kérdését. Ez azonban tollai közé húzta fejét: «Brrrr! hideg van!» monda
és lehunyta szemeit.
– Lóra, Lóra! monda hizelgő hangon az öreg, a madár fejét reszkető
kezekkel kezdé simogatni. Lóra felborzolá bóbitáját s elkezde oly
hangokat adni, minők az ajtónyikorgáshoz hasonlítanak, azután véghetlen
sokáig pisszegetett, majd sóhajtozni kezde minden képzelhető
hangváltozatokon, végre a csókolózás minden nemeit kezdé utánozni a
szende olvadás hangjától a legszenvedélyesebb csattanásig s az egészet
egy óriási fülijesztő csikorgással végzé be, mintha ezer ablaküveget
körmöltek volna végig egyszerre, s ötöt-hatot kukorított utána
nevetségesnél nevetségesebb variatióiban a gyékény hangoknak.
Rynn félve, fendobogó szívvel figyelt a madárra. Ez ismét újra kezde
csókokat hányni s mikor belé fáradt, bohó komolysággal sóhajta fel: «Ah
Agathodæmon, te rossz szellem vagy!» s erre felkaczagott gúnyos, hosszú,
boszantó hahotában s végül elkezdé az «O du lieber Augustin» nótáját
fütyülni.
Rynn szörnyű sejtelmek közt hanyatlott egy közel karszékbe. Agyában a
gyanú villámai kezdék világítani az ismeretlen sötétet.
A madár újabb mutatványokhoz kezde. Úgy tett, mint mikor a pisztoly
felhúzott sárkánya kettőt pattan s azután felsikoltott: «Nem szabad,
Agathodæmon, ne halj meg; én szeretlek! – szeretlek, Agathodæmon, ne
halj meg, ne halj meg! – ne – halj – meg!»… és elkezde zokogni,
szüntelen Agathodæmon nevét szőve remekül eltanult sírása hangjai közé.
Rynn megsemmisülve tántorgott vissza hálószobájába és sírt egész
reggelig, mint a gyermek s fehér hajával törölte könyeit. Reggelfelé
elaludt, s késő dél volt, mire fölébredett. Legelső, mit megpillanta,
Adamante nyájasan mosolygó arcza, ki őt fölkelteni jött. A bájosan
halovány nő leült az öreg ágya szélére, bársonypuha kezeit végig vonta
homlokán, s azt kérdé tőle, hogy mit álmodott?
– Valami igen rosszat kellett álmodnom, válaszolá Rynn, nagyon rosszat;
és különös, hogy párnáim nedvesek a könyektől, miket álmomban kisírtam.
– Mondd el álmodat, szólt tréfásan a nő, én majd álommagyarázód leszek.
– Holtak szavait hallám, felele a férj, denevér szárnycsapást, s
halálmadár visítását…; egy élő madárral beszéltem, s ez oly szomorú
történetet mondott, hogy könyeim fakadtak utána. Álmomban azt hittem:
vért sirok, pedig víz volt; jó hogy csak álom!
Adamante nyugodtan, meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta
ki férje szilárd, kemény tekintetét. «Ez azt jelenti, felele könnyű
mosolylyal, hogy tegnap igen későn ebédeltél», s hizelegve csókolá az
őszfürtös homlokot, s szemeibe mosolyga nyájasan.
Rynn majdnem elhivé, hogy álmodott. Semmi gyanúra igazító nyomot nem
talált, mely az éjjel hallottakkal egybefüggésben lett volna. Egy
párszor titokban Lórát is elővevé, beszélt a madár tarka dolgokat, de a
tegnapiakról semmit, semmit; sipolt, gyalult, dugókat pattantott
szájával, de csókot nem utánzott, s valahányszor Tamás e nevet súgá neki
«Agathodæmon», a helyett hogy utána mondta volna, szüntelen azt
válaszolta rá: «filou, filou!»
Délután eltávozott hazulról Tamás s csak késő éjjel jött meg, mikor már
mindenki aludt a háznál. E nap látták őt ismerősei először szomorúnak.
Arról gondolkodott, hogy miért nem tud az ember meghalni, ha egyszer
megvénült? Mikor már senki sem szereti, mikor mindenkinek terhére van,
mikor nincs tovább miért élnie… E gondolattól eltelve ért lakába, búsan,
elcsüggedten s a mint fáradtan karszékébe rogyott, ősz fejét tenyerébe
temetve, nejének kedvencz madara e szókat kezdé többször elcsevegni feje
fölött: «Hát sohasem halnak már meg az öregek?»
Rémülten riadt fel ültéből Rynn. Mintha saját gondolatja hangját
hallotta volna kimondatni. Ah, tehát másnak is eszébe jutott már, hogy ő
oly soká él!
«Ha nem jő a halál, érte kell küldeni», monda nejének kedvencz madara.
Rynn szivében érzé elfagyni a vért.
«Tamás szereti a theát nagyon.»
Hát csakugyan ő!
«Szép volna egyszer zöldczukrot tenni theájába.»
«Fehér eléfántcsont! csevegé Lóra, fehér szelencze, zöld czukor benne.»
– Hahahaho! – «Agathodæmon, légy átkozott!» Hahahaho!
– «Jól el tedd, jól elzárd, éjjel tedd a fejed alá… Fehér elefántcsont
szelencze, zöld czukor benne.» Hahahaho!… Agathodæmon te ördög vagy –
zöld czukor benne. Ha az öreg nem akar aludni, három késhegyével ebből…
majd nagyot aluszik… föl sem ébred többet. Hahahaho! «Három
késhegyével…»
Rynn Tamás borzalomtól reszketve, fölmeredő fehér hajzatával, kiülő
szemekkel, némán megnyilt ajkakkal hallá e szavakat, tapogatózva
közelíte neje hálókamrája felé, lábai megrogytak alatta, lélekzete
elfulladt. Belépe. A nő aludt. Fehér vánkosai közé hajtá szép szőke
fejét. Fehér karja feje fölé volt emelve, ujjaival szőke fürteibe
merülve, az ujjak legszebbikén Tamás jegygyűrűje. Oly nyugodtan aludt,
mint ki angyalok felől álmodik. Ajka mosolygott, keblén piros szalaggal
volt összekötve a finom patyolat. Vánkosain is piros szalagok voltak. –
Tamás minden ízeiben remegett, csak azon keze nem reszketett, melylyel
az alvó fehér vánkosai alá nyult, óvatosan járt alatta kezével, ujjai
már épen fejecskéje alatt voltak. Hirtelen egész teste összerázkódék,
csak keze nem, mely egy sima, hideg szelenczét tapinta meg. Elővonta azt
csöndesen. Szép kis elefántcsont szelencze volt. Odalépett az éji
lámpához, felnyitá a szelenczét, benne apróra tört zöld por látható,
melynek szaga hasonlított a keserű mandoláéhoz. Istenem, Istenem!
sóhajta Rynn. A nő erre megfordult álmában, kinyújtá karját s ajkaihoz
ölelve fehér vánkosát, megcsókolá azt, s e nevet suttogva: Agathodæmon!
ismét tovább aludt.
Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre halálkínok
között találtatott ágyában, a neki szánt mérget mind bevevé, a
szelenczét pedig elégette.
… De mégsem halhatott meg, ügyes orvosok kiragadák őt jóltevő halála
kezéből s visszaadák életét. – Oh minő nyomorult életet adtak vissza
neki!
Midőn legelsőbb fölnyitá szemeit, fényes reggel volt, a nap besütött a
zöld ablakfüggönyökön, a kertben énekeltek a madarak; ő felemelte fejét
és kérdezé: «Hát soha sem lesz már reggel? meddig fog még ilyen sötét
lenni? nyissátok ki az ablakot, vagy gyujtsatok lámpát, nem szeretem a
sötétséget.»
A boldogtalan a méreg hatásától örökre elveszté szemei világát. Nem halt
meg, hanem megvakult…