Az öreg Rynn Tamás hetvenkét esztendős volt, midőn megházasodott.
Ha fiatal ember nősül, élni óhajt; ha vén ember vesz feleséget, halni
készül. Amaz gyönyörteljes élettel biztatja magát, nyugalmas
meghalálozással emez. Néha aztán megfordítva üt ki a dolog. Nyugtalan
élet fogadja azt, ki nyugodt halálra várt, siratatlan halál, ki a boldog
életet remélte.
Tizennyolcz év előtt, mikor még Rynn Tamás legszebb idejében volt, úgy
szólván alig 54 éves, egy éjjel csecsemősirás verte fel álmából. Kinyitá
a neszre ablakát, mely körül sűrű szőlővenyigék fonódtak s a borág
levelei között egy csinosan fonott kosárkát pillanta meg, melyben
gondosan letakarva és bepólálva kis, hathónapos gyermeket ismerhete fel
a kétes csillagragyogásnál.
Rynn Tamás soha életében nem boszankodott. Soha szomorú nem volt, nem
panaszkodott felebarátjaira, nem czivakodott ügyfeleivel, senkit meg nem
bánta, senkit meg nem csalt és senkit nem gyűlölt. Kérni nem lehete tőle
olyat, a mit meg nem adott volna, és ha nem teljesíthette azt,
vigasztalhatlan lett utána, – s mind e mellett is különös
istencsodájaként napról-napra tehetősebb, gazdagabb lőn; noha 54 év
előtt ő is oly szegény talált fiu volt, kinek sem atyja, sem hazája, a
jó Istenen és az országúton kívül. De ifju éveiben kegyetlenül
szorgalmas vala és takarékos; fogadott apja kereskedőnek nevelte, mely
egyedüli pálya azokra nézve, kik születési előjogok, uradalmak és
százados ősök nélkül születtek a világra. Törhetlen szorgalma, lelkéhez
nőtt becsületessége s józan értelme szerzék meg azt neki, mibe más
beleszületik: gazdagságát s az emberek becsülését. – Maga a szerencse is
különösen látszott őt kegyelni; bár mihez fogott légyen, azon Isten
áldása volt. Vállalatai hirhedtek voltak fényes sikerökről, s
tanácsadásai aranyat értek, mint az oraculum szavai. Magánéletében maga
volt a jóság és szelidség eszményképe, a legkisebb szivesség, melylyel
valaki iránta viselteték, örök hálára birta őt lekötelezni; míg saját
jóteményeit oly szerényen birta kiosztani, mintha ő tartotta volna
szerencséjének, ha más azokat elfogadja.
Rynn Tamás vevé az ablakába tett csecsemőt, kivevé a kosárból, melybe
kis rézlapra fel volt irva, hogy a gyermek leány hat hónapos, meg van
keresztelve, neve Adamante. A gyermek sírt, Rynn Tamás addig hízelge
neki, karjain duczolva s apró danácskákat dúdolva neki, míg elaludt, s
akkor saját ágyába lefekteté, betakarta s egész éjjel ébren járt fel s
alá szobájában kezeit örömteljesen dörzsölve, s minden fordulónál
le-lehajolva a kis alvóra, hogy őt megnézze; másnap beszaladgálta a
félvárost azon örömhírrel, hogy az ég egy kis gyermek-angyallal áldotta
meg, kiben ezentúl élte végreményeit látja felvirulni s kit szeretni
fog, mint édes gyermekét.
Tamás mind ez időig nőtelen, családtalan volt. Ifjusága sanyar és
nélkülözések között folyt le; férfikora legszebb éveit álmatlan
szorgalom és edző küzdelmek foglalák el, s törvénye a természetnek, hogy
kiket az emberiséget szeretni hívott fel, azokat megkiméli a szerelem
önző szenvedélyétől. Tartózkodó, szinte félénk magaviselete a nők
irányában azon köz-hitet terjeszté felőle, mintha nőkerülő lett volna;
társaságokban a kiállhatatlanságig vitt szerénysége, minden
jelentéktelen csekélységért alkalmatlanul hálálkodó önbecsmérlése valódi
nyűgévé tették őt a finomabb társalgásnak, melynek egyik elve az, hogy
az ember saját magának jelenlételét észre se vegye, ő pedig képes volt
makacsul állva maradni azon szék mellett, melyet egy ünnepeltebb hölgy
saját kezével húzott elébe, mintsem e soha nem érdemlett kitüntetést
elfogadta volna.
Ötvennégy évig nem birta elhinni, hogy őt valaki szeretné, hogy volna
rajta mit szeretni. Szivében soha asszony képe meg nem fordult; –
voltak, kiket imádni tudott, mint nem nélküli angyalt szokás imádni,
vágy nélkül, mintha Isten csak látni és nem ölelni teremté vala őket; de
az gondolatjában sem fordult meg soha, hogy ő iránta valaki érezni
tudjon. – Óh higyjétek el, vannak szelid, alázatos characterek, kiknek
azon érzelem beljutalma, melyet ha tettetniök kellene, ha velök nem
született volna: beléhalnának.
Gyermekkorában nagy pusztitást tett Rynn Tamás arczán a himlő. Tekintete
csak akkor nem volt kellemetlen, ha hideg komolyságot kellett
kifejeznie, különben minden vonal torzítva, visszásan ütött ki rajta;
mosolygásától épen elfutott, ki hozzá szokva nem volt. És ő ezt jól
tudá. Szelid, jámbor lélek volt, de nem bárgyú, elfogadott mindent, nem
panaszolt semmiért, de észrevett mindent; jól hallá sokszor, mint
nevetnek hátamögött fiatal gyermekleányok, kiknek egy-egy ügyetlen bókot
próbált mondani. Tudta, hogy őt nevetik.
Volt tehát mégis végre egy élő teremtés, kit a sors hozzá azért
téveszte, hogy élte végnapjaiban szeretve legyen. Úgy kelle lennie. Ő
gazdag volt, s napjai, mint hivé, számlálva voltak. Kellett egy élő
lénynek támadnia, ki mindazon élvet, melyet ő félszázados élettől
megvonva, félrerakott, utána örökölje s becsületes izzadság-adta
jólétért, melyet egy gyermek lelke még remélni sem bir, – nem hogy
számítna rá, – önzéstelen ragaszkodással szeresse őt.
A szeretők szerelme hetekig, hónapokig tart, kezdete van, vége is van; –
férj és nő szerelme határozatlan idő; – a gyermek addig szeret apát
anyát, míg gyermek: de a szülők szerelme eltart a halálig és tán túl is
rajta.
Rynn Tamás áldva találta magát e szeretetben. A gyermek két év mulva
elkezdé őt apának híni, új két év mulva térdein hallgatá tündér meséit,
később apja nevét is le tudta irni, majd erszényeket s hálósüvegeket
hímzett születésnapjára, s midőn 17 éves volt, szendeségben és
alázatosságban még fogadott apját is fölül mulá.
És minő szép volt. Boldogságos Isten! Az emberek vétkeztek, ha ő a
templomba ment, mert nem néztek az oltárra, hanem ő reá.
Az öreg Rynn Tamás ekkor már 70 éves volt, s egyetlen fekete szál nem
volt fehér hajfürtei között. Fogadott leányát egyszerűen, pompa nélkül
nevelé, ismeretlenségében a jónak és rossznak, mint szokták minden jó
szülők, kik szeretik gyermekeik lelkét mezítelenül hagyni; – az
ártatlanság öltözetlenül jár.
Még egy év folyt le s Rynn Tamás és Adamante életideje egyenlő számokban
iraték, azon különbséggel, hogy egyikben a hetes szám hátul állt, a
másikban elől, Adamante volt 17, Tamás 71 éves.
Tizenhét éves korában kezd a leány szívdobogásokat érezni; érzelmeket,
mikkel nincs tisztában, s mik fölött magában elpirul. Sóhajtozni kezd
fájdalomérzet nélkül, s örömrepesés reszket át lényegén, melyről nem
tudja, honnét jő. Az alvó forrás fölfakad, s buzogni kezd
visszafojthatlanul, s hogy életnek vagy halálnak vize lesz-e az, mit
abból inni fog: az a jövendő sejthetlen titka.
Rynn Tamás kezdé észrevenni, hogy gyermeke nem szereti többé úgy, mint
az előtt! Jól tudá, mert emberismerete vén volt, hogy itt az idő,
melyben a halvány szűzcsillag, mely eddig a gyermekszív ismeretlen
világa fölött derengett, halványulni kezd egy hatalmasabb érzelem
hajnalodó napvilágától… s megijedt ez eszmétől.
Az apa megijedt azon gondolattól, hogy leánya nem gyermek többé!
És gondolt egy balga tervet magában:
Egyszer fölvilágosítá a leányt, hogy ő neki nem apja, csak gondviselője.
Ez volt a legelső botlás, mit Rynn Tamás 72 éves korában elkövetett.
Hány emberélet, hány léleküdv lett semmivé e botlás miatt!
Ez időtől fogva Adamante selyem és bársony öltönyben kezde járni,
gyémántokat és igazgyöngyöket viselt, zörgő hintóban járt, négyszer
öltözött napjában és kezdett örülni a világnak.
Tamás jól számított. Jól, de boldogtalanul.
Félt, hogy a leányt elviszik tőle, s vele együtt elviszik azon egyetlen
lény szerelmét, mely életében övé volt. – De jól számított. A leány
egyenként kiadott kérőin. Gazdag őt nem vehette, mert tudva semmije sem
volt; szegényhez nem mehetett, mert a kényelmet és ragyogást megszokta.
Hetvenkét éves volt Rynn Tamás, midőn megházasodott.
Megkérdé a leánytól, hogy akarja-e holtig e kényelmeket birni, mikkel
most elhalmoztatik? Van-e türelme egy vén ember súlyos napjait
megosztani, annak szeszélyeit tűrni, betegségében ápolója lenni? őt
szeretni?
A leány igent monda rá, hisz Rynn oly jó ember volt, mint senki más s
azon felül jóltevője és gazdag ember. Azt pedig senki sem mondá meg a
leánynak, hogy az vétek, iszonyú kimenetelű vétek, férjül választani
azt, ki mellett a szivben egy hang sem szólal meg; hogy ebből fakad
minden kárhozat, minden átok, mit ember saját fejére idézhet, s melyből
Isten sem szabadít ki, mert az megcsúfolása az Isten törvényének.