A természet hallgatása egy nagy fehér könyv, teleirva láthatlan
betűkkel, miket csak azok olvashatnak, kik szent ihlettel nyitják fel
lapjait.
A természet hallgatása nagyszerű, titokteljes tanítás, melyet csak azok
hallanak, kik sziveik dobbanását megtudják érteni.
Én olvastam e könyvből, hallgatám e tanítást és megtanultam belőle: hogy
az ember kicsiny, parányi.
Én jártam emberlaktalan földeken, hová a vadmadár messze hegyek közül
hordja martalékát; hallgatott a sivatag, néhány kő hevert elszórva
itt-amott, hajdan oszlopok lehettek, a fű túlnőtt rajtok, és én
megtanultam tőlök, hogy az ember dicsősége felhőárnyék.
Én jártam a legmagasabb sziklaormokon éjféli holdvilágnál, hideg csöndes
éjszakán, egyedül; nem hallva egyebet, mint saját lépteim kongását, a
földről oda semmi hang nem hallik, a villám is némán czikázik át a
megritkult légben. A csillagok ragyognak, a tejút fehéren emeli kedett
ki a sötétkék égből, a félhold tündérhajósként úszott észrevétlen
futással ezüst csónakával, s távol gyönyörűen fénylett a Sirius. Minden,
minden azt beszélte, hogy nagy az Isten!… Csillagok futottak alá, a futó
csillag akkor kezd fényleni, mikor leesik. Gondolkoztam az ember
boldogságáról.
A hallgatás örök tanácsadó. Hisz a lelkek nem beszélnek egymással
fenhangon.
… Gyakran, ha az ember mély erdők között jár, keresve a merre nincsen
út, s véletlenül a sűrű vad csalitban egy elpusztult házra, egy égett
fára, egy kiszáradt kútra, egy nagy gömbölyű halomra akad, mintha egy
ott lakó szellem ilyenkor egész történeteket mondana neki azon elhagyott
helyekről;… az özvegyasszonyról, ki a kis házat lakta s a szép leányról,
ki szülőjétől megszökött s nem ment vissza többet; a bujdokló rablókról,
kik az égett fatörzsnél melegedtek hideg őszi éjszakán; a csendes
ábrándos dalokról, miket vízhordó hajadonok énekeltek a kútra járván, s
régi vad ütközetről, melynek halottait egy rakásra hányva támadt a zöld
halom, mintha valami mind ezt elmondaná…
Épen, mint midőn az ember aluszik, s a nagy csöndben egy hárfahúr
elpattan, a hangot álmában meghallja, de nem ébred föl rá, hanem
mondhatlan különös énekkel álmodik utána: mit tündérek és daemonok kara
zeng, a szél besüvölt ajtaján, s ő viharos úton álmodja magát, sötét
fergeteg éjben ázva, rettegve; erdők, mocsárok közt bujdokolva s örül,
hogy nem úgy van, a mint fölébred; az éjmadár ablakára repül, egyet
visít, s az ember megálmodja halála óráját.
* * *
Szélcsend van, a tenger sík, végtelen tükrében a fölötte eljáró nap nézi
fényes arczát.
Sehol sem látszik partja a víznek, sehol sem látszik felhője az égnek,
csak néha rémlik meg forró délutánokon a fata morgana tündér játéka a
vizek fölött, mely órákig eljátszik magában, pompás ködvárosok változó
képeit mutatja, odalehelli a tündérien csodás légpalotát az égre… s
egyszerre eltünik, mint kétes álomkép.
Csupán a két nap jár egykedvű ragyogással. Az egyik az égen, a víztükrén
a másik; együtt támadnak keleten, együtt hunynak el nyugoton, emberhang
nem ébred jöttükre, harangszó nem kíséri leáldozásukat, sugaraiknak nem
örül semmi, nem zöldül, nem virágzik ki tőlük, áldatlanul járják végig a
kietlen kék pusztaságot…
… A sík tengersivatagon félig elpusztult hajó roncsolt váza úszik.
Feketült viharszaggatta gályarom, mely hajdan tarkára volt festve, még
látszanak néhol az aranyozott arabeskek a párkányok alatt s a
lőlyukaknál. Egyetlen árbocza áll csak, az is a víznek hajlik, vitorlái
foszlányokra rongyolva lógnak alá, a függő lobogó szineit kivette a
verőfény, sem a zászlót, sem a vitorlákat nem mozgatja a szél. A kormány
ki van facsarva helyéből, a vihar, mely bordáit összezúzta, fél oldalra
fektette a hajót, hogy el ne merülhessen; a párkány korlátjáról tépett
kötélhágcsó s elszakadt horgony-láncz lóg alá a vízbe, a foszló
gerinczekre halványzöld tengervirág indái kapaszkodnak s a megmerült
hevedereken haragoszöld hinárnövényzet úszik, sűrű iszapos szakállát
hosszan lebegtetve a pihenő habokban, közte szines tengeri kagylók
ütöttek tanyát, szivárványos csigahéjjaik tarkállanak a verőfényben. A
hajó orrán egy aranyozott nőalak van kifaragva, kezében ó idomú
serleggel, s egyfelől a hajó oldalán még olvasható nagy aranypiros
betűkben e név: «Circe».
Az egész hajó szomorú pusztulásra vált roncs; a vészmadár bátran mer
leszállni árboczára, ha a szélcsendet elunta s éhező czápasereg nem
kíséri bolyongó útját, megy, czéltalanul tévelyegve a végtelen oczeánon,
merre a szél vak szeszélye űzi.
Némán, csöndesen, mint sápadt viaszképek, fekszik két halott az árbocz
tövében: egy férfi és egy nő. Fiatalok voltak mind a ketten, de a halál
vénekké tette őket. Időtől megvásott halvány selyemköpeny fedi mind a
kettőt, tarka világos selyem; nehéz vitorlagerenda, mely rajtok
keresztül fekszik, nem engedé, hogy a vihar őket is lesöpörje onnan,
mint a többit. Egymást átölelve tartják, arczaik sáppadt vonalain még
most is ott ül a fájdalom, mely több mint a halál fájdalma és
rémségesebb. A nő haja szőke, a férfié fekete, kúszált és összecsapzott
mind a kettőé. Látszik, hogy a férfi épen karjain, ölébe fogva vihette
legkedvesebbjét, midőn a leszakadó pózna egy csapással mindkettőjöknek
egy halált adott. A nő feje hátra hajlik, a férfié a nő keblén pihen és
mind a kettő oly néma, oly mozdulatlan! Az æquatori égető nap mumiákká
szárítá őket.
A fennálló árbocz keresztpóznája végén zöld szárnyú, pirosfejű madár ül,
egy kajdács (papagáj), egyetlen élő lény, mely a hajó lakosaiból életben
maradt, ott ül, körülforgatva fejét, meglebbenti aranynyal játszó
szárnyát s a hangtalan csendbe méla hangon e nevet kiáltja: «Adamante!
Adamante!» s ismét behúzza fejét, sóhajtva hörg és összegubbad, vagy
bókokat csinál a légbe s bóbitájával játszik.
Olykor leszáll a hosszan aluvókhoz, s a körülök döngő aranyzöld legyeket
kapkodja, azokkal él, – majd fölibök röppen, szárnyaival szelet hajt
arczaikra, orrával ruháikat rángatja, fejét kezeikhez dörzsöli s bús,
rekedt hangon kiáltja: «Adamante! Adamante!» oly okos, oly érző bánat
látszik szemeiben, midőn a holtakat költögeti, s kedves fejét arczaikhoz
nyomja. Azután ismét beteg, lankadt hibbanással fölröpül az árbocz
tetejére s a távolba bámul.
* * *
Angol hajósok sokat tudnak beszélni egy babonás tengeri rémről, melyet
«röpülő hollandinak» neveznek, kivel a mely hajó találkozik, okvetlenül
szerencsétlenség fogja érni. Ez egy hajó árnyképe, melyen ködszerű
emberi alakok látszanak jőni, menni, mintha rendes matrózmunkát
végeznének. – A kapitány a hajófedélzeten áll, hallik tompa,
szélcsapásszerű parancsszava, hallik a hajókötelek csikorgása, a mint a
póznákhoz fenődnek, hallatnak az evezők csattanásai, a hajó himbolygása,
de e hajó nem jár azon az úton, mely felől a szél fú, nem is hagy maga
után a vízben barázdát; az egész csak test nélküli tünemény, eltünő
ködalakja egy meghalni nem tudó kisértetnek.
Ki a repülő hollandival találkozik: vagy vihart kap, vagy hajótörést
szenved, vagy rablókkal jut össze, vagy a halálos sárgahideglelés üt ki
hajós népe között, de valami szerencsétlenségnek kell rajta történni; e
hiedelem miatt, hol a hajós kapitány némileg babonás, minden czéltalanul
bolyongó elhagyott hajóhoz nem örömest közelítenek a tengerészek.
* * *
Adamante… idegen hangzású név… És egy halott-arcz.
Körül a halálos hallgatás.
Hallgatás az égen, hallgatás a vizen, hallgatás a holtak ajkain.
Mi van a némaság könyvében megirva e névről «Adamante» és ez arczról,
mely ifju és halott, és e hajóról, mely ormán Circe aranyzott mellképét
viseli, és e tengerről, melyen azt a kósza szellő fel- és alá űzi?…