hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt
hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna
visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem
az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában,
amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s
lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló
fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb
és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet
benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző
lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember
általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott,
az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát
ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel
megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját
kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és
fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai
elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása
volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet
irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem
volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok
átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a
nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket
írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő
poézist teremteni.
Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem
készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az
Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados
volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt,
nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis
próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának
szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát,
melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis
versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan
lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi
magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ
nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes
szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga
világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb
ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű
korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel,
halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és
hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes,
láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más
hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti
költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása
egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.
Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják
előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok
tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan,
mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén
azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak
magyar ember reagálhatott az életre.
Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene
értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk
hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek
Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady
életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek
is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok,
akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó
vagy más oknál fogva ellenszenves volt.
Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és
az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus
volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság
túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain,
a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes
biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét
meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben
el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a
vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának
elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára,
társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi
osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon
magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába
minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál
sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség
mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek
politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen
szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét.
Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga
sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély
magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor
hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással
siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató
nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett
diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a
saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét
Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta
tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa,
talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a
katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik
azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.
Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok
mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg
tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni
róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség
előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő
ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes
nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást,
mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott
a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a
pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában,
inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a
politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a
készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután
mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem
csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával
épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó
szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven
elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet,
annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi
rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias
megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult
jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna
levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom
megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen
politikus.
Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony
színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a
kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg
tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját:
egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször
Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől
megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni».
Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége
nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a
legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége.
Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a
kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók
veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok,
akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös
lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak
mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon
dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás
benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult»
közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését
teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá
idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni,
hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító
szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy
olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna
nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak
volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta
állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó
szenvedélyes magyar érzés.
Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi
többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én
legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott
világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után,
összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle
nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem
vettem észre semmi ilyesfélét többi társaimon sem. Valamennyien írtuk
azt, amit a lelkiismeretünk sugallt és írtuk úgy, ahogy a tehetségünk
mértéke engedte, igyekeztünk becsületes és önmagunkhoz hű íróemberek
módjára dolgozni. A Nyugat nem is kívánt tőlünk egyebet, szerkesztői
cenzurája soha nem terjeszkedett túl az irodalmi qualitás követelményén,
tisztelte írói szabadságunkat, sőt viselte készséggel azt az ódiumot is,
amely egyikünk-másikunk munkája révén, hol egy, hol más körből ráhárult.
Mindenütt másutt, – ezt Horváth János is tapasztalhatta – követeltek
több-kevesebb alkalmazkodást, mindenütt másutt akadályozta az író
publicitáshoz jutását az, hogy nézete eltért valakinek, szerkesztőnek,
kiadónak, folyóirat mögött álló csoportnak a nézetétől, – a Nyugat volt
egyetlen szigete az irodalmi szabadságnak a magyar irodalomban, ahol
békésen találkoztak a legkülönbözőbb életfelfogású, stilusú és törekvésű
emberek. Ez az értelme a Nyugat által elvül hangoztatott írói
szabadságnak, amely Horváth János irónikus parenthezise dacára is csak
itt volt meg egyedül. S tévesen tudja Horváth, hogy «a különben is
ernyedező kritikai ellenőrzésen kívül az írói szabadságot mi sem
korlátozta.» Mi igenis nem egyszer éreztük ilyen korlátozások
kísérleteit, valamennyien adtuk árát társadalmilag, politikailag és
irodalmilag annak, hogy elég vakmerők voltunk a Nyugatba írni és
szabadon, szívünk parancsa szerint írni. Egyik-másik esetben valóban az
exisztenciára menő üldözés volt ennek a vakmerőségnek a büntetése. A
politikai és társadalmi bojkottot pedig többé-kevésbbé most is érezzük.
A gondolatban egyre szegényedő konzervatizmus bizony működésben tartja
ellenünk most is hatalmi eszközeit: nem rajta múlik, hogy még élünk és
írhatunk. Még Horváth János tudomása sem egyezhetik szorosan
tapasztalatával, – s ez nem az egyetlen következetlenség rövid
fejtegetésében, – mert amíg itt kétségbevonja az írói szabadság
korlátainak létezését, addig valamivel előbb szemére veti az irodalmi
konzervatizmusnak, hogy a Nyugatról elnevezett irodalmi mozgalomnak még
konzervativ szellemű, de tárgyilagos megvilágítását sem tartotta a
tudomány és a műbírálat komolyságával összeférhetőnek, ami nem jelenthet
mást, mint hogy ilyen megvilágításnak sem adott teret a rendelkezésére
álló organumokban. Mi ez, ha nem irodalmi bojkott? Azt hitték, hogy
légszivattyú burája alá lehet tenni az egész mozgalmat, kiszívni feje
fölül a levegőt és megfullasztani az egészet. Ez egyszerűbb is, mint
eszmével eszme, tehetséggel tehetség ellen küzdeni. Egyszerűbb, de nem
lehet vele célt érni, mert szellemiekben előbb-utóbb érvényüket veszítik
a hatalmi eszközök. Nem is értek el vele egyebet, mint hogy irodalmunk –
elég szerencsétlenségére – kettészakadt, két egymással párhuzamosan
haladó s érintkezésbe alig jutó csoportra. Az egyiké a hatalom, az
irodalom révén elérhető minden dekórum és társadalmi kiváltság, a másiké
a szabad íróember szabad levegője és az olvasóközönség színe-java,
tömegre is nagyobb része. És nem csupán a zsidó közönség, mint ahogy
Horváth János képzeli, hanem tényleg a magyar olvasóközönség
legműveltebb rétege, tekintet nélkül arra, hogy zsidókból áll-e vagy
sem. Nem ismerem a Nyugat olvasóinak felekezeti statisztikáját, nem is
csinálták meg soha, de társadalmi érintkezéseimből tudom, hogy a vidéken
és Budapesten egyaránt olvassák a Nyugatot és íróinak könyveit a legtöbb
olyan házban, ahol igazán érdeklődnek irodalom iránt.
Furcsának tartottam mindig, hogy nagyon sokan – köztük olyan jóeszű
emberek is, mint Horváth – a Nyugatnak bizonyos zsidó ízét érzik. Mi
adja meg egy folyóiratnak, vagy mondjuk, egy írói csoportnak a jellegét?
Józan ésszel csak azt lehet mondani, hogy azok az írók, akik a
folyóiratba írnak vagy a csoporthoz tartoznak. Horváth pedig maga –
szerintem igazságtalanul, mert a Nyugat zsidó munkatársai közt is nem
egy «valódi tehetség» van – azt állapítja meg, hogy «ez írócsoport
valódi tehetségei nem zsidók». És honnan tudja Horváth azt, hogy ezek
mind «aktiv értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták?» Tudtommal egyikünk
sem foglalkozott irodalmilag a zsidósággal filoszemita szellemben. Igaz,
hogy más szellemben sem és nem lehet tudni, nem követi-e el valaki a
filoszemitaság főbűnét már csak azzal is, hogy nem gajdolja együtt a
pogrom-sajtóval az antiszemita nótát? Filoszemitának lenni annyit tesz,
mint elfogúltnak lenni a zsidók javára. Én megvallom, nem tartom magamat
filoszemitának azért, hogy a zsidóban is meg tudom becsülni a
tehetséget, jellemet és erkölcsöt és az antiszemitizmust nem tartom
menedéklevélnek, amely feljogosít minden förtelmes köz- és magánéleti
bűn elkövetésére. Sajnálattal látom Horváth optikai csalódásának okát
abban a judeocentrikus világfelfogásban, amely a mai időkben a
keresztények között nagyon sok derék és okos embert is magával ragadott.
Veszedelmesnek is tartom egész közéletünkre, mert az embereknek ad egy
nagyon kényelmes és egyszerű, de az igazságnak teljes hijjával levő
formulát, ezzel fölmenti őket a komolyabb gondolkodás kényszere alól és
elburjánoztatja azt a gondolkodásbeli tunyaságot, amelyre a magyar
társadalomnak úgyis nagy hajlama van s amelyet Széchenyitől kezdve a
magyarság csaknem minden nagy szelleme váltig ostorozott.
Horváth János, bár fejtegetései sok részletében ellentmond önmagának,
tárgyilagos igyekezete alól gyakran kiütközik elfogultsága, sok olyat
mond kis tanulmányában, amiért érdemes fejtegetéseit figyelemmel
olvasni. A konzervativ oldalról még ennyi tárgyilagossággal sem
találkoztunk eddig egyetlen egyszer sem, még kevésbbé a tények ennyi
ismeretével. Amit füzetkéje végén tanulságul levon, ahogy a konzervativ
kritika feladatait az Ady nevében összefoglalt új irodalommal, a magyar
klasszicizmussal szemben és a közönség nevelése dolgában kijelöli, az
mind nagyon szép, helyes és okos dolog, egy a magyar irodalom és a
magyar irodalmi műveltség helyzetét becsületes szívvel átérző író-ember
beszéde, amelyet huzódozás nélkül elfogadhat az is, aki nem érzi magát
konzervativnak olyan értelemben, mint ő. Vitázni talán fogunk vele, de
ez becsületes, eszmét eszmével, ízlést ízléssel szembeállító vita lesz,
amely az irodalomnak csak hasznot hajthat.
ADY ENDRE.
A _Vér és Arany_ Ady Endrének az a könyve, amelyet a legtöbben olvastak
és amelyről a költőt legáltalánosabban ismerik. Ebben a könyvben van
először kialakulva a költő stílusa a maga teljességében; előző
könyvében, az _Új versek_ben, bár ennek is nem egy verse már a teljesen
kifejlett Ady-stílust mutatja, még sok tekintetben keresi a maga igazi
hangját, formailag bizonyos mértékig még függ azoktól a költői
hatásoktól, amelyeket fiatal korában magába vett, egyéniségén még
mutatkoznak idegen arcvonások. A _Vér és Arany_ már egészen Ady, aki
beolvasztott magába mindent, amit kívülről kapott. De a fiatal Ady, tele
friss temperamentummal, harci lázzal, önmaga felfedezésének gyönyörével
s ezért van a könyvnek mindenek felett szuggesztív hatása. Ez az Ady
annyira új és erőteljes volt, hogy aki le tudta győzni magában az
ösztönszerű ellenállást, amely a nagyon új és nagyon erős hatásokkal
szemben fel szokott támadni az eredendően konzervatív emberi szellemben,
egyszerre odaadta magát hatásának.
A baj azonban az, hogy igen sokan, talán a legtöbben aztán meg is
állottak a _Vér és Arany_nál, megrögzítették önmagukban azt a képet,
amelyet a költőről ebből az egy könyvéből kaptak és nem vették észre
azokat a változásokat, melyeken a költő egyénisége, stílusa és egész
költészete keresztülment. Ezért van, hogy Adyt kevéssé ismerik még azok
is, akik ismerni vélik és bámulják; nem szólok azokról, akik
konzervatizmusból, politikai ellenszenvből, vagy más külső okokból már
kezdettől fogva elutasították maguktól a költőt és művét.
Adyt nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. Az ő
líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra
kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden
egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek s amelynek tárgya egy
rendkívül komplikált érzékenységü, mindenre egyénileg reagáló és
rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a
magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival:
szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és
fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet
értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel. Ebben a szünetet nem ismerő
küzdelemben fejlik ki a költő egyénisége az emberek szeme előtt, harci
eszközei benne a költészet kifejezési módjai, az egyes versek pedig a
küzdelemben szenvedett egy-egy bukásnak vagy elnyert diadalnak kísérő
zenéje. Adynak minden egyes könyve egészében tekintve súlyosabb, mint a
benne levő versek súlyának összege és egész költészetének súlya
sokszorosan felülmulja az egyes könyvek súlyának összegét. Egy szélesen
kirajzolt, étapperól étappera szemünk elé fejlő világkép ez a költészet,
nagy eposzok világképe, de sajátosságát az adja meg, hogy nemcsak a kép
egyes részleteit látjuk meg benne, hanem azt a mindig megújúló drámát
is, amely a költő lelkében a kép megrajzolásakor kifejlődött, az
élményt, amely a kép-részeknek az anyagát, az ábrázolás feszültségi
fokát és ábrázolási módját meghatározta és a hangulati reakciókat,
amelyekből a kép ritmusa kialakult. Ha külön vizsgálom Ady hazafias és
politikai költészetét, szerelmi költészetét, vallási és filozófiai
költészetét, eljuthatok bizonyos jelentős eredményekhez, ezeket azonban
minduntalan módosítanom kell, amint az egyik tárgycsoporttól áttérek a
másikra, mert a hazafias versek minduntalan valami módosító világítást
vetnek a szerelmiekre és filozófiaiakra és fordítva. A végén aztán rá
fogok jönni, hogy teljesen hibásan értékeltem mindaddig, amíg az egész,
egységes Adyt nem ismertem és amig meg nem pillantottam egész
költészetének nyugtalan, de mégis egységesen harmonizált körvonalait.
Akkor aztán rájövök, hogy Ady költészete tulajdonképen egy élet
történetéből mindaz, ami ebben az életben fontos és szimbólikus értelmű,
az egyes versek pedig ennek az életnek egyes, a pillanat hatásaira való
reagálásból származó funkciói.
Ez az egységesség nem valami tervből származik. Semmisem állott távolabb
Adytól, mint valami előre megfontolt tervhez alkalmazkodni, mint ahogy
az ú. n. lírai regények írói szokták. Ő inkább, mint bárki más, a
pillanatból írta verseit, nem gondolva semmi másra, mint a pillanatban
benne lefolyó belső indulatok visszaadására. Amit csinált, tiszta merő
impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű reagálása az élet váltakozó
benyomásaira s ennek a reagálásnak mennél teljesebb kifejezése. Neki a
vers nem penzum, nem megoldandó feladat, hanem életjelenség, élete egy
bizonyos órájának rímekbe foglalása. Verseiben éli ki teljesen életét s
ezért életrajza az olvasó számára csak annyiban fontos, amennyiben
verseivel összefügg, amennyiben anyagot szállított a benne élő költői
szellemnek. Neki nincsenek kigondolt, fáradságos agymunkával kimódolt
versei, minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki,
minden képe szemlélet, emlék, valami, amit csakugyan átélt, ami életének
egy része. Amit aztán átélt, azt teljesen közvetlenül fejezi ki,
olyasformán, ahogy az impresszionista festők dolgoznak: a primaire
benyomást rögzíti meg, amelybe még nem avatkozott bele az okoskodás
logikai rendező és magyarázó igyekezete, amit még nem módosított az
élményt bíráló tudatosság. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi
jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag psychológiai természetü
és csakis a psychologiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy
vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő
homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Az emberek
megszokták a verset úgy nézni, mint valami logikai természetü, merőben
ész-formulákkal megközelíthető dolgot, s ha így nem tudnak
hozzáférkőzni, akkor zavarba jönnek és nem értik. Ha azonban
megpróbálják átélni azt, amit a költő mond, segítségül hívják –
amennyiben van bennük, mert nem mindenkiben van meg kellő mértékben – a
megérzés ösztönét, azt a misztikus érzéket, amellyel az ember fel tudja
fogni azokat a hangokat is, amelyek értelme számára siketek maradnak, –
akkor világosan, magától értetődően áll előttük mindaz, amit a költő
közölni akart velük. Persze nem szabad sem csupán a szavakat olvasni,
sem csupán a mondatokat, hanem tudni kell megérezni mindazt, ami a
szavak mögött van, a szavak kisugárzási területét, a szavak
kapcsolatainak és az ebből származó ritmusoknak a titkait s követni kell
tudni a költőt képzetkapcsolásának nem logikai sorrenden, hanem pusztán
az élmény természetén alapuló merész fordulatain. Aki nem tud velemenni
a költővel, mikor az előtte feltáruló hosszú képsorozatból kiragad, a
többi elemek átugrásával, két látszólag egymástól távoleső képet,
amelyek azonban az ő élménye szempontjából szorosan összetartoznak, az
hiába is küzködik olvasásával. Kicsit költőnek kell lenni annak, aki
költőt érteni akar s aki Adyt érteni akarja, annak egy kicsit Adynak is
kell lenni, – beleélni magát abba a lelkiállapotba, amelyből Ady versei
alakultak.