tulajdonsága, amely a legszélesebb rést nyitja megértéséhez és
élvezéséhez. Talán még nem is volt költő a világon, aki ennyire
közvetlenül írta önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy külső életének
minden apró-cseprő dolgát versekbe foglalta. Ellenkezőleg, úgynevezett
életrajzi adatot az ő verseiben kevesebbet találunk, mint a legtöbb
lírikusnál. Ő a lényét tárta ki minden fentartás és takargatás nélkül,
hiánytalan őszinteséggel; legbensőbb titkait, a természettől nyert
ösztöneit, jó és rossz indulatait, bűnét és erényét, diadalait és
bukását, vonzalmait és gyűlöleteit. Olyan, mint a természet, amely
leplezgetés nélkül mutatja meg magát, nem törődik azzal a hatással, amit
a szemlélőkre tesz, szuverénül, a maga saját törvényei szerint
nyilatkozik. Adynak különösen későbbkori verseiben nyilvánul egész
pregnánsan ez a majdnem közömbös dolgok-felettiség. Fiatalabb éveiben
még harsány hallalival vetette magát az életbe, erős karcsapásokkal,
maga előtt célt látva úszott árjában, – később mindinkább kívül került
az életen, fölébe, mintha valamely idegen bolygóról, nagyon messziről
nézné a világ dolgait. _A halottak élén_ című könyvében már teljes ez az
attitude. A háború rettenetességét s benne a magyarság elkerűlhetetlen
végzetét egész magasan, felülről nézi, mintha neki magának a maga
életével semmi köze nem volna hozzá s mintha a személytelen nagy
természet nyilatkozna ő általa. Ezért olyan kietlenül szomorú ez a
könyv, – csodálatos teljességü kiformálása a háború iszonyatos
sívárságának, embertelenségének és véres unalmának. A legnagyobb
szomorúság az, mikor az ember elszakadottnak kezdi érezni a kapcsokat,
amelyek az élet valóságaihoz fűzik. Ady háborús versei fölött ott lebeg,
mint sötét légkör, a halál megnyugvása. A költő már egy mozdulatot sem
tud tenni, hogy szembeszálljon az elkerülhetetlen végzettel,
beletörődött elkerülhetetlenségébe. Nem tépi ruháját, nem tördeli
kezeit, nem jajveszékel, csak csöndes szomorúságtól át meg átitatott
szavakkal, komor hangját alig modulálva mondja igéit. Az emberiség
kifejezhetetlen szomorúsága fejeződik ki bennük.
Ebben az utolsó könyvében jutott legmagasabbra Ady, az ember és Ady, a
költő. A háború szörnyű élményében világosodott meg előtte teljesen a
világhoz való viszonya. A kifejező eszközei is, amelyek pályáján
fordulatról fordulatra egyre jobban egyszerűsödnek, itt már teljes
egyszerűségben állanak előttünk – azt lehet mondani, eszközök nélkül
dolgozik – semmi nincs háborús verseiben, ami irodalmi, minden verse
olyan magától értetődő, mint egy lélekzetvétel. Alighanem ez a
legnagyobb dolog, amit költő mint művész elérhet.
ADY ENDRE EMLÉKE.
Ady Endrével _Új versek_ című könyvének megjelenése után kerűltem
személyes ismeretségbe. A könyvről írtam egy rövid bírálatot a Vasárnapi
Ujságba, nem hallgatva el némely ellenvetésemet, melyekről ma is azt
hiszem, hogy _akkor_ jogosultak voltak, ha ma, Ady egész pályájának
retrospektív távlatából többé-kevésbbé irrelevánsaknak tűnnek is fel, –
de egészben véve nyomatékos elismeréssel és nagy várakozással. Adynak,
mint nemsokára legjobb barátjától, Bölönyi Györgytől megtudtam, ez a
bírálat nagyon jól esett, már csak azért is, mert olyan lapban jelent
meg, amely eddig irodalmi dolgokban a konzervatív álláspontot
képviselte, de meg azért is, mert megérezte a hangnak komoly
őszinteségén, milyen nagy benyomást tettek rám versei. Ady szellemével
akkor találkoztam először, nagyon izgatott, eleinte erős
ellentmondásokat támasztott bennem, amint azonban jobban beleolvastam
magamat verseinek sajátságos stílusába és hangjába, mind erősebben
hatása alá kerültem, az irodalomról való egész felfogásom lényegesen
módosult e hatás következtében. Attól fogva egész máig Ady lett nekem a
legfontosabb és legérdekesebb irodalmi és lélektani probléma, soha sem
azelőtt, sem azután nem érdekelt oly szenvedélyesen író és férfi-ember,
mint ő.
Az _Új versek_ megjelenése után kevéssel Ady Párisba utazott, ha nem
csalódom, ez volt második párisi tartózkodása, ennek élményeit és
motivumait írta meg a _Vér és arany_ kötet verseiben. Felszólításomra
érdekes párisi tudósításokat írt a Vasárnapi Ujságnak, egyéni hangú,
formában erősen összefogott kis ujságcikkeket, melyek alá rendszerint
_Diósadi_ prédikátumát írta név helyett. Verseket is küldött, – mindig
büszke leszek rá, hogy néhány olyan verse, mint _A halál rokona_
_Párisba egyszer beszökött az ősz_ s még néhány a költő akkori legszebb
versei közül, az én kezemen ment először keresztül, mielőtt
nyilvánosságra került volna. S tudom, hogy Adynak is fontos volt ez az
összeköttetés, mert addig csak egy-két szűkös közönségű s a magyar
olvasók zöme előtt irányánál fogva elzárt lap volt nyitva versei számára
s a Vasárnapi Ujságban jutott először szóhoz az egyetemes nagy magyar
olvasóközönség előtt. S abban az időben, mikor még inkább csak az egész
fiatalok és pozició nélküliek álltak körülötte, nagyon hasznosnak érezte
magára nézve egy régi prestigeü, komoly lap támogatását.
Mikor Párisból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben s
ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással
kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanúl meleg és
őszinte volt s amelyet úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem
hiszem, hogy találkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas
benyomást tesz rám s aki annyit fog foglalkoztatni. Adyhoz való
viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim,
feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben,
gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ő
egyéniségét azon a hatáson mérem, amelyet rám tett, ép úgy megkapom
nagyságának mértékét, mint költészetéből.
Akkor, harmincadik éve táján Ady még testileg is friss ember volt. Barna
arcán rajta volt a sok éjjelezés és a zárt helyiségekben élés
sápadtsága, rajta volt a belső zaklatottság s a rendkívüli érzékenység,
de a szeme szép volt, tágra nyílt, nagy és nyugtalanul csillogó nézésű.
Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen éles
arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott és minden, amit neki
mondtak, mint egy tükörben reflektálódott az arcán. Teste erőteljes és
hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása
lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár
gyalog és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével. Már akkor
szeretett panaszkodni betegségéről, amiben alighanem volt sok
hypochondria is, de csakugyan sokat szenvedett álmatlanságtól s már
ebben az időben állandóan veronállal és más altató szerekkel kábította
magát. Neki a veronál is, az alkohol is azért kellett, hogy kiegyenlítse
azt a roppant belső feszültséget, amelyben állandóan élt, egyensúlyba
hozza idegrendszerét és megszerezze neki a belső pihenés kevés és ki nem
elégítő szüneteit, amelyeket csillapítószerek nélkül, magától nem tudott
volna megkapni. Olyan vehemens és szakadatlan volt benne az élet égése,
olyan intenzív és zaklatott agyának a munkája, hogy ugyanannyi idő alatt
tízszeresen annyit élt, mint mi többiek. Ő nem volt soha nyugodt,
semmivel szemben nem tudott hűvösen objektív lenni, mindent hevesen
reagálva élt át, igen érzékeny hangszer volt, amelynek húrjait
akkordokra hangolta az élet minden érintése. Szívta és gyűjtötte magába
az életet, mint ahogy az exponált helyre tett villámhárító szívja
magához a légkör villamos áramait. Emberrel szemben nem tudott közömbös
maradni: vagy szerette, vagy gyűlölte s az érzés oly heves volt benne,
hogy nem bírta eltitkolni, valamikép ki kellett fejeznie.
Már első találkozásainkkor tapasztaltam, mennyire megvolt az a
tulajdonsága, hogy akárhol volt, akármilyen társaságban, mindig ő volt a
középpont, ő körülötte s az ő kedve szerint forgott minden. Ez a
tulajdonság az igazi kiválóság egyik legfőbb ismertető jele. Ady
jelenlétében mindenki csak staffage volt, olyan szuggesztió áradt
belőle, amelynek meg kellett, hogy hódoljon mindenki. Egész közönséges
emberek, akiknek fogalmuk sem lehetett költői kiválóságáról és
hírnevéről, önkénytelenül meghódoltak ennek a prestigenek. Akik ismerték
benne a költőt, azok személyének hatása alatt megátalkodott hívei
lettek. Ezért voltak már fiatalkorában föltétlen bámulói, akik tűzbe
mentek volna érte. Ellenségei pedig túlzott dühös haraggal védekeztek
hatása ellen, – minden támadás, minden bántalom, ami érte, az ő belőle
kiáradó prestige reakciója volt. S ő a magától értetődés
közvetlenségével fogadta az emberek meghódolását, mint valami
természettől neki járó dolgot, egész környezetét mozgósítani tudta a
maga kedvéért, mindig volt a közelében szolgálatkész híve, aki örült, ha
ügyes bajos dolgait elintézhette helyette. Nőkre rendkívüli mértékben
hatott ez a prestige, – ő ugyan soha nem járt a nők után, mindig azok
jöttek utána, voltak idők, amikor nem győzött védekezni ellenük. Ő nem
sokat tartott a nőkről, szívesen felhasználta őket gyönyörűségére,
szórakozására, szenvedéseinek elkábítására, de nem igen volt életében
háromnál több nő, akinek fontos szerepet engedett életében. A többieket
csak érzékiségével ölelte magához, lelkileg nem törődött velük. De ha
érzékisége felzaklatódott, akkor nem ismert korlátot és ellenállást sem.
Régebben nem egyszer egész éjszakákon át ültünk kettesben, pohár bor
mellett, csendesen beszélgetve. Vele sohasem éreztem azt a fáradtságot,
a figyelemnek azt az ellankadását, amely máskülönben el szokott fogni
másokkal szemben, kelletnél hosszabbra nyúlt együttlét után. Észjárása
csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal
teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik
sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanúlták, – ő
mindent külön átélt, átkonstruált magának, átformálta maga számára a
világot. Azt hiszem, költészetének ez egyik legnagyobb vonása,
mondhatni, sohasem használ az irodalom ősi kellékes tárából való
képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel
látott és lélekkel átélt, egyenesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes
originalitás. Nagy részben ezért is nem értették és értik sokan, akik
bele vannak ragadva a költészet ősi, konvencionális forma és
képkészletébe és nehezen bírják percipiálni, ami nem innen való. S hogy
ez nála nem elszánás, az eredetiség keresése volt, hanem lényének
természete, azt onnan is tudjuk, hogy a legegyszerűbb dolgokról való
magánbeszélgetésben is ugyanilyen volt, önkéntelenül mindig egyéni
álláspontra helyezkedett és egyéni módon fejezte ki magát.
Intelligenciája példátlanul fogékony és hajlékony volt, mindennek
azonnal meg tudta ragadni a lényegét, amihez másnak hosszas tanúlmány
kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Senkitől nem
hallottam helyesebb ítéleteket emberekről és dolgokról, mint ő tőle, –
csak a szenvedély, a harag tudta megzavarni judiciumának tisztaságát.
Ami túlzott vagy igazságtalan itéletet mondott nyilvános hírlapi
cikkeiben, az mind időnkint, kivált az utolsó öt-hat év alatt
elharapózott betegeskedése miatti ingerült lelki állapotából fakadt.
Irodalmi dolgokról, ha véleménynyilvánítására nem volt befolyással
ellenszenv, vagy – ritkábban – rokonszenv, föltétlenül találó volt az
ítélete s rendszerint pregnánsan formulázott is. Beszélgetés közben
egy-két mondatba összefoglalni egy író vagy egy mű értékét senki sem
tudta úgy mint ő. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély és mégis
tisztában volt minden forgalomban levő kultúreszmével, mert az ő
fogékonysága egy felületes ujságcikkből jobban meg tudta konstruálni
valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Állandó
mindennapos olvasmánya a biblia volt – fekete kötésű kis diákkori
bibliája mindig ott volt az éjjeliszekrényén, mindenhova elvitte
magával. Azt hiszem, tudatosan frissítgette belőle a magyar nyelvét is.
A magyar költők közül Csokonait és Petőfit szerette, Aranynyal csak
utóbbi időben békült meg. A külföldi költők közül, mint egyszer elmondta
nekem, Goethe Tassója volt rá fiatal korában igen nagy hatással, –
aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy ebből konstruálta meg magának a
költői pálya és saját költői pályája képét, amely egész életére irányadó
volt. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a francia líríkusok
hatását. Shakespearerel, Danteval meglehetős hűvös viszonyban volt, nem
is igen hallottam róluk beszélni, a német irodalomból nem sokat
olvasott, Heinét ismerte, de nem becsülte túl, a franciák közül
legjobban Paul Verlainet szerette, ismerte Beaudelairet és részben Hugo
Viktort is. A klasszikus szellem, az angolok, az olaszok nem voltak rá
hatással, nem is értette nyelvüket, csak franciául tudott. Szóval nem
volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi
műveltsége van és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások.
Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a
legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem.
Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött
gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus, –
életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: ép oly kevéssé
tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek, amit
megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az
ő etikájából hiányzott. De tudott naiv és játékos is lenni, mint a
gyerek, apróságoknak – új ruhának, bankónak, sikernek – örülni,
önmagának, saját hiúságának kedveskedni. Ilyenkor olyan volt, mint egy
tiszta természeti lény, egy faun, akit nem feszélyez semmi konvenció,
aki nem törődik semmivel, csak maga kedvtelésével s akinek az egész
világ e kedvtelés kitöltésének eszköze csupán. Ebben a természeti
vonásában gyökerezett költészetének példátlan közvetlensége, – nála a
mondani való és a kifejezés között nincs semmiféle «közeg», sem
hagyomány, sem szabály, sem konvenció, sokszor még a tudat ellenőrzése
sem érzik, legalább is nem mint korlátozó és lehűtő valami, pedig mint
minden igazi tehetség, erősen tudatos volt. Mindig tudta, mit miért
csinál verseiben s mindig tudta, melyek a jó s melyek a kevésbbé
sikerült versei.
Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi
gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen
őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat s
ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal,
melyek prestigeéből származtak s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek
érezte. Felháborodását a magyar uralkodó osztályok ellen, amely
politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, erősen szinezte az a
sértődöttség is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és
megismerni, – az a korlátolt, makacs ellenállás, amelyet vele szemben
mindvégig tanusítottak azok, akikhez vér szerint tartozónak tudta magát,
a személyi ingerültség keserűségét oltották szavába. Úgy érezte, a maga
példáján kellett tapasztalnia a _magyar ugar_ sívárságát. Neki fájdalom
volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a
pesti irodalmi sznobok közül való volt s nagyon hálás tudott lenni, ha
másfajta ember jó szívvel közeledett hozzá. Mert ő igaz, tiszta
magyarnak érezte magát, tisztábbnak és igazabbnak bárki másnál.
Származására, ősi nemességére azért tartott sokat, mert ez az ő szemében
az eredeti magyarság bizonyítéka volt. Sokszor mondta, hogy a maga
fajtájabeli kis nemesek a legigazibb magyarok, igazabbak a mágnásoknál,
akiknek gőgös családfájuk rendszerint valami idegen, német vagy szláv
gyökérből nőtt ki.
Magyarságának sajátságos erdélyi vagy pontosabban szólva partium-beli
zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe virágának s
erősen szilágyi lokálpatrióta volt. Zilahi barátaival és tisztelőivel
gyöngéd gondossággal ápolta a jó viszonyt s nagy dolog volt neki, hogy
odahaza ismerjék és elismerjék.
Sokat tartózkodott otthon Szilágyban; Budapestre inkább csak följárt,
nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti
tipusú embereket, – alig egy-kettővel volt közülük tartós és zavartalan
barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül,
akikben volt még valami vidéki, lokális originalitás. Neki magának is
lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Budapest volt sikereinek,
harcainak színhelye, kenyérkereső forrása, hasznát vette kultúr-eszközei
kényelmének, de hozzámelegedni nem tudott, idegennek érezte lelkétől a
várost és embereit. Ennek részben talán az is volt az oka, hogy aránylag
későn került Budapestre és pedig Nagyváradon és Párison keresztül.
Nagyváradon födözte föl a várost, Párisban a nagy várost, – Budapest
ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni. Fiatalabb éveiben
Páris és Érmindszent volt életének két tengelye, később több időt
töltött Budapesten, de rendszerint teljesen elvonulva s csak azokkal a
barátaival érintkezve, akik föl-fölkeresték, soha nem mutatkozva olyan
helyeken, ahol írók, művészek szoktak találkozni. Kisebb szállodákban
lakott, vagy olyan távoleső helyeken, mint a Városmajor-szanatórium vagy
a hűvösvölgyi penzió, ahol egyszer egész telet töltött, mint egyedüli
lakó. Nehezen és ritkán lehetett rávenni, hogy egy-egy barátjához
fölmenjen vacsorára vagy ebédre, de ha eljött, elragadóan kedves volt a
társasága. Ha meg ő neki voltunk vendégei, figyelmesebb, gondosabb és
kedvesebb házigazda nem volt a világon, mint ő. Házassága óta Csucsán
töltött legtöbb időt, a Sebes-Körös völgyében, erdős hegyoldalon álló
gyönyörű fekvésű házukban. Vidékről mindig megifjodva tért vissza, a
pesti élet mindenféle csábításaival mindig megrontotta egészségét.
Az emberekhez való viszonya egészen különös volt: elfogadta
meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a
maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak,
de bizalmába, vagy épen szeretetébe csak keveseket fogadott be.
Idegenekkel szemben tartózkodóan udvarias volt, utolsó éveiben erősen
terhére is voltak s ezt nem mindig tudta leplezni. Általában nem sokat
törődött az emberekkel, a másokra való tekintet ritkán korlátozta
bármiben is. De tudott szeretni, a szíve nem volt melegség nélkül való.
Családi érzéke erős volt, az anyjához kis gyermek módjára ragaszkodott,
kímélte, félt tőle, ő volt az egyedüli lény a világon, akit maga fölé
emelt. Másik legmelegebb érzése volt a felesége iránti szeretet, amely
természetesen másféle színezésű volt. Jól tudta, mit ér neki a kedves,
önfeláldozó, szükség esetén erélyes kis szőke asszony, aki nélkül élete
utolsó három éve sokkal szomorúbb lett volna. Öccsét is szerette. A jó
bátya gondosságával törődött világi boldogulásával. Volt néhány barátja,
akikkel mindig kivételt tett, akikről mindig csak szeretettel szólt s
még az ellenvéleményt és kritikát is eltűrte tőlük, – de ilyenek kevesen
voltunk. Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni s a barátkozása
könnyen átcsapott az ingerült haragba. Maga is mondta magáról nem
egyszer: «tudom, hogy veszekedős vagyok». Általában azt hiszem, inkább
elfogadta a barátságot, mint adta, – nem volt szüksége másokra, hogy
kiegészítse magát, ő mindig elég volt magamagának. Életének nagyobb
részét magányban töltötte, bizonyos mértékig mindig magányban volt: de
azért rosszúl esett neki, ha úgy érezte, hogy jó emberei elhanyagolják.
Ha nem volt Budapesten, sokat levelezett barátaival, akik pontosan
informálták a fővárosi irodalmi dolgokról, mert ezekről tudni akart
mindent. Azt hiszem kortársaink közül utána marad a legérdekesebb és
legértékesebb irodalmi levelezés. Ujságot rengeteg sokat olvasott,
mindig megvett minden pesti lapot, olvasta a szilágysági, debreceni,
nagyváradi lapokat is – erre is a jól informáltság érdekében volt
szüksége. Egyszerű emberekkel mindig szíves és jó volt, ahol megfordult,
szállodákban, szanatóriumokban, a személyzet tűzbe ment volna érte, amit
persze borravalók dolgában való szokatlan bőkezűsége is fokozott. De
szívesen el is beszélgetett velük, viszonya hozzájuk mindig személyes
jellegű volt, soha az a rideg, gőgösen tárgyilagos viszony, ami az úri
szokáshoz tartozó emberek bánásmódját az alattuk állókkal olyan
gyűlöletessé teszi. A gyermekeket szerette, tudott velük játszani, –
talán soha nem láttam kedvesebbnek, mint mikor kis fiammal játszogatott.
Odaadta neki dús fürtös fekete haját rángatni, ölibe vette és furcsákat
mondogatott neki. Szerette jó embereit gyermekeiken keresztül
lekötelezni.
Társalgása nagyképüség és komolykodás nélkül való volt. Ép úgy
beszélgetett apró-cseprő mindennapi dolgokról, mint akárki más
polgárember, természetesen az irodalom érdekelte legjobban, a szállongó
irodalmi pletykák ép úgy, mint a komoly ügyek. Véleményeit gyakran
bújtatta epigrammatikus formába s akire haragudott, arra maró szavakat
tudott találni. Volt azonban benne valami sajátságos mesterségbeli
becsületesség: ha még annyira gyűlölt is valakit, a tehetségét sohase
vonta kétségbe, föltéve, hogy valóban tehetség volt. A tehetséget mindig
felismerte és elismerte s végeredményben, mint minden valamire való
művész, a tehetséget tartotta a legnagyobb dolognak a világon.
Mindenkiről, aki ma a magyar irodalomban dolgozik, megvolt a maga
véleménye, szinte csalhatatlan biztosságú. Nagyon szeretett kötekedni az
emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde,
pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait s mulatott rajta,
ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humora nem, mert a humor
csak a lelki harmóniából fakad s ő benne ez nem volt meg. Neki mindig
szomorú volt az alaphangulata, a gondtalan vidámság ép oly kevéssé volt
kenyere, mint a világot magában felengesztelő humor.
Nemcsak a legnagyobb volt közöttünk, hanem a legboldogtalanabb is.
Tehetsége Nessus-ing volt, amely elégette életét. Die Götter Gaben die
Unendlichen ihren lieblingen, ganz, die Leiden die unendlichen, die
Freuden die unendlichen, ganz. Nála a goethei mondás első részén van a
hangsúly.
A HALOTTAK ÉLÉN.