Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életb

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ÍRÓK, KÖNYVEK, EMLÉKEK

ÍRTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

ÍRÓK, KÖNYVEK,

EMLÉKEK

ÍRTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FIATALSÁG KÖLTŐJE.

A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett.

A gyorsíróversenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt

nagyon jól ismert zöld-táblás Petőfi-kiadásnak, amelynek egy forint volt

az ára és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az

ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe,

leheveredtem a fűbe és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás

után következtek, kezdve az első helyen álló _Apostol_-on, nagy

elragadtatással, egy megnyilt új világ megismerésének heves izgalmával.

Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az

iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi

délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg –

zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképen, de valahogy mégis megéreztem

– a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket

olvasni.

Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem tipikus élmény,

nagyon sok fiatalember élte át előttem is és utánam is. Hetven egynéhány

év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket

Petőfi előtt és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy

eddig elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta

felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők

között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén,

a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán,

közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át.

Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre,

hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele.

Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra. A mai

fiatalokról nem igen tudok biztosan ítélni, de a magam idejében minden

valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a

földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott. Az ő

érzésének és pályájának romantikája ragadott minket magával, az ő alakja

volt mintaképünk életstílus és erkölcsi érzület dolgában. Gondolatban

mind szabadsághősök voltunk, vele együtt gyűlöltük a zsarnokságot,

igyekeztünk hetykék, egyenes beszédűek lenni, olyan leányokról

ábrándoztunk, amilyenekről Petőfi írt, lenéztük az iskolai fegyelmet,

némi meleg humorral tekintettünk apánkra, gyöngéd ellágyulással

anyánkra, okoskodó fölénnyel az öcsénkre, lenéztük a finomkodó

érintkezési formákat és inkább darabosak, faragatlanok voltunk, mintsem

hogy «arszlán» hírbe keveredjünk. Petőfi tehát sokkal több volt, mint

költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt

számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a

világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam.

Írónál nemcsak az esztétikai hatás fontos, sőt talán nem is mindig ez a

legfontosabb, hanem a pszichológiai tényező, az a szuggesztió, amellyel

munkája, pályája, egész alakja az emberek tömegére hat. Ezzel több lesz,

mint egyszerű irodalmi jelenség, az élet alakitói közé kerül. Ezt a

szuggesztiót pedig elsősorban nem műveivel éri el, hanem azzal az

egyéniséggel, amely műveiből kisugárzik, amely olvasása közben a sorok

közül és mögül az olvasó tudatába lép. Petőfinél ez fokozottabban van

így, mint másnál; nemcsak költője, kifejezője volt korának, hanem

zsenialitásával, fellépésének nyomatékával, életének formájával és

tartalmával formálója is, elsőrendű társadalomtörténeti tényezője a XIX.

század első felének. Kisebb keretek közt, inkább csak a magyarságra

szorítkozva, Petőfi ugyanaz volt, a mi Byron Európára nézve: nemcsak

kora, hanem az utána következő nemzedékek lelkivilága – legalább életük

egy bizonyos szakában – ő hozzá idomult. A mi nemzedékünk minden

fogékony fiatal emberének lelki arculatán felismerhetők Petőfi

arcvonásai. Az élet folyamán ezek új élmények, tapasztalatok, új hatások

alatt elhalványulhattak, de valamikor mégis megvoltak és valami mégis

csak megmaradt belőlük. Bizonyos például, hogy Petőfinek nagy része volt

abban, ha a későbbi kor fiatalságának politikai gondolkodása a

kuructradició irányában fejlődött és a magyar népéletnek az az

illuziókkal színezett képe, amely a városi intelligencia tudatában a

legújabb időkig élt, jórészt Petőfire vezethető vissza.

Számtalan olyan gondolatunk van, amelyen – ha elkezdenők elemezni –

megtalálnók Petőfi profiljának legalább néhány vonását. És számtalan

embernek Petőfi vágta fel a nyelvét: ő tanította meg érzéseinek

kifejezésére. A közönséges ember érzelmei dolgában néma vagy legalább is

dadogó, nincsenek kifejezésükre szavai és szólásformái. Ha egyszerű

szerelmesek állnak szemben egymással, a szívük túlárad az érzéstől és

nem tudnak szólni egymáshoz, nem tudják érzésüket szavakba foglalni. Ha

pedig szólnak, dadogó szavak tördelődnek nyelvükön vagy színtelen

közhelyek jutnak eszükbe. Nincs meg bennük a kifejezés adománya. Ez a

költőben van meg, az ő megkülönböztető jegye, amely kiemeli a tömegből.

Érezni azt, amit ő érez, a tömeg-emberek is tudják, de ez az érzés csak

ő benne jut annyira öntudatra, hogy szép beszédformában tudja magát

közölni. Ha tehát a tömeg-emberek mégis ki akarják érzésüket fejezni, a

költőhöz folyamodnak szavakért. A magyar fiatalemberek legnagyobb része

Petőfi szavaival fejezi ki a szíve gyöngéd érzéseit önmaga előtt és

mások előtt. A ki nem mondott érzés csak félérzés, ép úgy, ahogy a

szavakban ki nem fejezett gondolat csak félgondolat. Mikor tehát a költő

szavakat ad kölcsön hozzá, kiegészíti a félérzést egészre. Ezért lehet

mondani, hogy jórészt Petőfi tanította meg a magyar fiatalembereket

érezni. Sőt érzésüknek tartalmában is benne van, mert a szavakkal együtt

beleoltja a maga lényét is. A magyarok érzésvilága tehát Petőfiből

formálódott. Magyar nők, jobban kellene Petőfit szeretnetek, mert ha az

a fiatal férfi, aki szíveteket megmelegítette, szépen tudott hozzátok

szólni, sőt ha érzésében szépséget találtatok, abból egy jó rész Petőfié

volt. A Petőfi trubadúr-hódolata tette azt, hogy ifjú szépségteket

oltárra emelték.

Az irodalomnak az életre való ilyenforma hatását nem igen szokták

figyelembe venni, pontosan elemezni nehéz is, pedig megvan és fontos

tényezője az irodalomnak és az életnek egyaránt. S különösen fontos ez

Petőfivel kapcsolatban, aki az embereknek épen azon életkorára hatott

igen erősen, amely legkönnyebben és legmélyebben fogja fel a hatásokat.

Ennyiben ő nagyon hathatós mótora a magyar karakter fejlődésének. Ez

pedig különös tanulságot ad az ő lelkivilága és moralitása

vizsgálatának.

*

Amikor Petőfiről beszélünk, sohase volna szabad megfeledkeznünk arról,

hogy egy huszonhat évet élt fiatalemberről van szó, aki még az élet

teljes forrongásában van, nem higgadt le, az élettapasztalatok még nem

sűrűsödtek meg benne egységes és állandó világnézetté. A leendő férfinak

még csak a körvonalai vannak meg benne, de ezeken a körvonalakon belül

még sok alakulás, változás, fejlődés mehetett volna végbe, ha

életpályája hirtelen meg nem szakad a segesvári síkon. Életét és művét

tehát úgy kell felfogni, mint egy torzót, amely hiába várja a

befejezést. Művészete is beláthatatlan perspektivákat tár fel a jövőjére

nézve, ha ez a jövő bekövetkezett volna. Utolsó évének versei a forma

olyan tökéletesedését mutatják és az élettartalom olyan elmélyedését is,

hogy azt kell hinnünk, az a Petőfi, akit ismerünk, csaknem zseniális

kezdő, aki inkább csak megsejttette, mint megmutatta, mire volna képes –

és azután eltünt örökre.

De épen ezért van az az örökifjú hatása. Ha az, amit ma az ő egész

alkotásának tudunk, csak egy része volna művének, ha ezután az érett

férfikor és az öregkor költészete következett volna, akkor a fiatal

emberek nem érezhetnék őt oly teljesen a magukénak, velük kongeniálisnak

és nem tudnák olyan közvetlenül átadni magukat a hatásának. A költő

műve, lehetnek bármi nyomatékosak egyes részei, nagy, lényeges hatását

mint egy egész fejti ki, a maga teljességében, amelyben benne van

nemcsak a művek eszthetikai értéke, hanem a költő pályája, szelleme és a

kor is, melynek levegőjében azzá lett, a mi. S mert Petőfi a fiatalkor

költészetét fejezi ki és csakis azt, ezért lehetett reprezentativ

alakjává a mindenkori magyar fiatalságnak, de egyúttal nevelőjévé,

alakítójává is.

A fiatalsága nemcsak kor szerint való volt, hanem életérzés szerint is

teljes és tökéletes. Megvolt benne jobban, mint bárki másban, az, ami a

fiatalságnak legelső ismertető jegye: _a hit_. Nem a férfi hite, amely

kételkedéseken, habozásokon, tévedéseken és tapasztalatokon edződött

meg, amely leszűrödése a hitetlenség elleni védekezéseknek, hanem a

gyermek hite, amely még nem ismeri a kételkedést, még nem fogadta magába

a kritika mérgét és nem kellett küzdenie a maga megmaradásáért. Ő hitt a

saját küldetésében, költői elhivatottságában – egyetlen nyom nem mutat

arra sem írásaiban, sem a kortársak feljegyzéseiben, hogy bármikor

tépelődött volna saját magán. Legrosszabb napjaiban sem fért hozzá az a

gondolat, hogy a balsiker, az emberek részvétlensége vagy az

ellentmondás, amely vele szemben támadt, eredhet az ő hibájából is. A

művészi önbizalom a hetykeség túlzásáig megvolt benne, – innen

szókimondásának föltétlen bátorsága. Nagy dolgokról olyan határozott és

egyszerű ítéleteket csak az tud mondani, akinek olyan erős és biztos a

hite, hogy meg sem közelítheti az ellenvetés. Eszméiben is annak a naiv

hitével hitt, akire nézve másféle vagy ellenkező eszmék nem is

létezhetnek. Nemzete igazában és a szabadság eszméjében való hitét az

életével pecsételte meg. A serdülő gyermekkorból hozott magával egy

ideált és hitt benne a serdülő gyermek hitével, akár a családi ideálról,

akár a szabadságideálról, akár az erkölcsi ideálról, vagy a női ideálról

volt szó. Hitt a nőben és a szerelemben, – egyetlen egy szava nincs

egész házassága utánig, amely kritikát jelentene a nővel szemben és

amely ne annak a szerelmi illuziónak a szellemében volna mondva, amely a

szerelmi dolgokban még tapasztalatlan gyermekifjú érzését és itéletét

derűs ködfelhőbe burkolja. Hite még teljesen gyermeki, teljesen szűz

minden tapasztalattól és kritikától. Egy fiatal ember hite, aki

keresztülment az élet mindenféle viszontagságán, a nyomorúság és az

exisztenciális küzdelem mindenféle változatán, de még nem találkozott

sem a szenvedéllyel, sem az ennek nyomában leskelődő meghasonlással.

Petőfi a szerelem költője, de olyan költője a szerelemnek – ismétlem,

házasságáig – aki még nem volt igazán, mélyen, a lelket gyökérig

megrázóan szerelmes. Az ő szerelme a fiatal vér lobogása volt, amely még

önmagában lángol, nem is kell neki egyéb, mint a lobogás maga. Tudjuk

pontosan, kik voltak azok a nők, akikhez szerelmi verseit írta, de a

versekből magukból és a költő érzéseiből nem egy konkrét, egyénileg

kirajzolódó női arc vár ránk, hanem egy elképzelt női ideál – kép,

olyasforma, amilyet a kora festőinek csinos leányokat ábrázoló képeiből

ismerünk és amelyek közül az egyik szőke, a másik barna, az egyik

tömzsi, a másik nyulánk, de karakterben valahogy mind egyformák. Csinos

leányok, ez az egész. Petőfi sokszor volt és sokakba szerelmes, de nem

volt egy igazi szerelme sem. Nem is tudunk egyetlen olyan szerelméről

sem, amely több volna egy futó hangulatnál, egy benyomásnál, egy könnyű

vágynál, amely egy csinos leányarc láttára elfogta és amely életében

nagyobb jelentőséget nyert volna, mint egy szép költői téma. (Etelke

iránti szerelme egészen irodalmi szerelem, szép versek témája, a

negyvenes évek Biedermeyer hangulatának stílusában.) S ebben is tipikus,

a tömegekre szuggesztiv: szerelmi élete azonos az átlagos

fiatalemberével, aki könnyű, szenvedélytelen hangulat-szerelmekben

tapogatja ki a maga szerelmi életét, addig, amíg rá nem bukkan végleges

útjára, amely rendszerint a házasságig vezet. Petőfi szerelmei mögött

mindig ott van a házasság gondolata. Alig melegedett fel egy kicsit a

szíve, máris elképzeli, milyen feleség válnék a kis leányból. Egyszerű,

csinos kis falusi leányok, akikbe szerelmes volt; nehéz lett volna velük

elképzelni valami komplikált, regényes vagy szenvedélyes szerelmi

viszonyt. Nem is voltak valók másnak, mint derék, egyszerű feleségnek s

a költő szexuális erkölcse is olyan hamvasan tiszta, hogy még csak közel

se fért hozzá a szerelmi viszonynak más célja, mint a házasság. Viszont

azonban társadalmi és gazdasági helyzete még nem volt eléggé

megállapodott ahhoz, hogy ezek előtt a leánykák előtt mint komoly

férjjelölt szerepelhessen s ezt ő maga is érezte és tudta, tehát egyik

szerelme sem mélyült el a hangulatos kezdeteken túl. Tipikus

diák-szerelmek az ő szerelmei. Ezért példaképei és kifejezői minden

diák-szerelemnek. Sohasem mondott életrajzilag igazabb szót – pedig

talán nem is annak szánta – mint mikor azt írta, hogy «költői ábránd

volt, mit eddig érzék, költői ábránd és nem szerelem».

Első szerelme Julia volt. Ebben már a nő is erősen reagált és akarta,

talán kissé rá is szuggerálta a költőre a szerelmi célt. Ez már

komplikáltabb, erősebb és követelőbb női egyéniség volt, kongeniálisabb

a költő eredendően izgatott szellemével és többet rebbentett fel benne a

futó hangulatnál, a szenvedély tüzével illette meg. Intonálása még

hasonló a régebbi szerelmekhez, de Julia profilja már egyre

karakterisztikusabb konturokban kél ki, a költő szívében egyre mélyebb

húrok zendülnek meg. És a szerelmi dallam kiséretéül megszólal az egész

nagy zenekar: megszólalnak az összes nagy dolgok, amelyekkel az ember az

életben találkozik. Élet, halál, természet, a világhoz való viszony, s

minden, ami igazán _életkérdés_, asszociálódik a Juliához írt szerelmi

dalokban a szerelem eszményéhez. Az élet ettől a pillanattól fogva merül

fel egész komplikáltságában és gazdagságában a költő tudatában; szeme

elől kezdenek lefoszlani a gyermekes illuziók rózsafelhői s a nő és a

nőhöz való férfi-viszony képe kibontakozik sejtelme előtt.

És ekkor vége az öntudatlanul élvező, üde fiatalságnak. Megjelenik a

költő előtt az eddig ismeretlen gond és az élet komolysága. Még úgy

élvezi a házasság mézét, a fiatal apaságot, mint egy kedves idillt a

forradalmi idők harci viharában, de szíve, anélkül, hogy még tudná,

miért, már néha megvonaglik, mint ahogy a nyár-utó melegében már néha

megrezzen az őszi szél hüvös lehellete. Még csak pillanatokra s csak

sejtelemszerűen, de már megérinti a költőt a kételkedés szelleme és

ráveti árnyékát a meghasonlás. A _Szeptember végén_ rejtelmes

szépségében már ezt érezzük. A költő még nem szakított illuzióival, de

már megsejtette a nőt. Rálépett a küszöbre, amely az ifjúkorból a

férfikorba vezet.

Isten azonban úgy akarta, hogy mindenha a fiatalok költője maradjon. Nem

engedte, hogy a küszöbön átlépjen.

ARANY JÁNOS.

E lap első oldalán[1] Arany Jánosnak egy érdekes arcképét találja az

olvasó, a legjellemzőbbek egyikét összes képmásai közül. Az eredeti kép

az Arany család egy csoportképe a hatvanas évekből, a nagyszalontai

Arany-szobában van.

Arany e képen csakugyan az, ami egész életében volt: a tipikus

nagyszalontai, tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása,

ülésének egész módja, ahogy a lábait maga elé rakja, ahogy a botját és

kalapját tartja, az arckifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az

egész alak, úgy ahogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú

alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők a költő valamennyiünknek

oly kedves arcvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik

magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára.

Rendkívül erőteljes gyökeresség érzik az egész alakon, a tradicionális

magyar kisvárosi levegő, szinte látni mögötte a tágas telken épült

földszintes házat, amelynek kapuján pompás néhány pár ökör jár ki-be,

odább a búzatermő földeket s mindazt, ami ezzel velejár. És érezzük azt

a tradicionális, népies magyar észjárást, azokat a gyökeres, nem bő, de

erős gondolatokat a világról, a világ dolgairól s az embernek ezek

között való helyzetéről, a magyarság sorsáról, az egyes polgár

szerepéről a nemzet életének egészében.

A gondolatait ép úgy Nagyszalontáról hozta magával, mint külső

megjelenését és beszédének alföldi zamatát. Nincs olyan eszméje, amely

ne volna az egész korabeli magyarságé. Amit az életnek és a világnak

bármely fontos kérdéséről mondott Arany, ugyanazt gondolta és tartotta

érvényesnek az ő korának minden komolyabb magyarja. Higgadt, komoly,

lelkességében is józan hazafiság, amelynek lényege a közügy iránti

kötelességeknek erős érzése, a tradicióknak, a multból a jelenre

átszármazott örökségnek megbecsülése, a műveltség fontosságáról s a

magyar ember kulturai hivatásáról való meggyőződöttség, minden

bigotériától, filozófiai skrupulustól mentes kálvinista vallásosság,

amely elfogadja, mint egyszerű, magától értetődő tényt a vallás

alapjait, de nem merül beléjük a misztikus elmélyedésével s nem is

ingadozik körülöttük a szkeptikus okoskodásával, meghagyja a vallásnak

apái által megszabott helyét és szerepét az ember életében; erkölcs

dolgában önmagára kényes tisztaság, a puritánizmus ridegsége nélkül, az

emberek megítélésében nyugodt, méltányos liberalitás, a velük való

érintkezésben tisztességtudás és önérzetes szerénység, a hagyományos

társadalmi különbségek tiszteletben tartása, mérséklet a jóban, béketűrő

megadás a rosszban, az élet igazságtalanságaiban való megnyugvás, amely

nem ismeri a lázadást; a szenvedély és a morál összeütközéseiben a morál

győzelmes voltának elvül elfogadása, az ideális javak felsőbbségéről

való meggyőződöttség mellett az anyagi javaknak is megbecsülése – ezek

az alapgondolatok, amelyeken Arany János lelki világa és élete fölépült.

Csupa általános érvényű eszme, amely közös minden a társadalomban jól

elhelyezkedett polgár eszmevilágával. Semmi forradalmi, semmi felforgató

tendencia, semmi szenvedélyes esenkedés az új, a változás után, csupa

józan, megnyugvó életbölcsesség. Arany János nem volt filozófiai

szellem, nem értékelte újra meg újra elméjében a világ értékeit, nem

vivódott az emberiség sorsának, az élet igazságtalanságainak nagy

problémáival – teljes egészében s fentartás nélkül elfogadta azt a

világrendet, amely a reformáció eszméiből s a francia forradalom két

nemzedék tapasztalatain átszűrt vívmányaiból alakult ki a mult század

középi magyarság tudatában. Bizonyos, hogy élete bármely szakában, ha

összekerült az egyszerű magyar emberek bármely társaságával, teljesen

osztozott minden a dolgok lényegét illető nézetükben, amint hogy azonos

volt velük az élet minden javának értékelésében is.

Mint minden korabeli vidéki magyar ember, ő is a szerény, egyszerű

anyagi igényeit kielégítő földbirtokban és az ezzel velejáró életmódban

látta a képzelhető életek legjobbikát. Egész életén át azért dolgozott,

küzködött, kuporgatott, hogy ezt elérhesse. Bizonyára már a szalontai

nótárius kancelláriájában is, majd a nagykőrösi tanári katedrán, a

szerkesztői asztalnál, az akadémiai főtitkári irodában oda vágyott a

képzelete az egyszerű kunyhóba, ott keleten, amelyben elérheti azt a

független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Nyilván még

gyermekkorában, a jómódú szalontai polgárok életének láttára fogant meg

a küzködő, szegény, de származása emlékeit híven őrző hajdúcsalád fiában

a vágy: hogy valaha ő is ezeknek az életét élhesse, mert ez volt a

gyermek képzelete előtt ismeretes életcélok legkivánatosabbika. S ehhez

ragaszkodott mindhalálig azzal a makacs hűséggel, amellyel minden

ideálját őrizte, azzal a képzelt élethelyzetekbe magát mélyen beleérző,

azokat fantáziájával teljesen önmagába felszívó évődéssel, amely költői

ábrázolásmódjának is legerősebb pszichológiai alapja. Mennyire jellemző

ránézve, konzervativ természetére az a sírig tartó sovárgás, amellyel

elhagyott szülőföldjére, őseinek, egész családjának foglalkozására

visszavágyott! Soha nem tudott elszakadni a rögtől, amelyre rászületett,

lelkileg mindvégig rajta élt, mindenünnen visszakivánkozott oda, ahonnan

elsodorta a sors. S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire

benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált

megszokása, amely nem is tud elképzelni más életformában való

boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak

érzi a földből élő ember életmódját. S mennyire tipikus ez az Arany

korabeli magyarságra! Akkor kezdődött meg a magyar életnek hirtelen nagy

átfordulása, a régi Magyarország életéből az újba való átalakulás, amely

a gazdálkodó magyarok ivadékainak egész tömegét kényszerítette új élet

kezdésére, falusi és kisvárosi magyar urak, polgárok fiaiból

lateiner-életet élő hivatalnokokat, jobbágy parasztok ivadékaiból

proletárokat csinált, az ezer éven át falun élt magyarság nagy részét

városi életre szorította. Ezer meg ezer magyar ember vágyakozott akkor

vissza legkedvesebb álmaiban az elhagyott ősi rögre úgy, mint Arany

János s ezren és ezren éltek a városokban az elhagyott falu felé fordult

lélekkel, melynek képét mint valami drága szent ereklyét hozták magukkal

új életükbe. Mennyi titkolt vagy tudatossá nem is vált szenvedés, mennyi

lelki komplikáció támadt ebből! Ezek mind, mint Arany János, a szívük

vérével fizettek az életnek számukra megnyílt új lehetőségeiért és

sovárgó szívük vérével ragasztották meg azokat az alapfalakat, amelyeken

a mai új nemzedék Magyarországa felépült. Az egész akkori magyar

intelligenciának a lelkiállapotát szimbolizálja Arany János

lelkiállapota, amelyből lírájának legszebb gyöngyei fakadtak s amely

egyik legfontosabb elemét adja meg annak az epikai művének, amelyet ő

maga is, az irodalmi köztudat is géniusza reprezentáló alkotásának

minősített: a Toldi-trilógiának.

Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életbe, a városi

kultúrába s az ezzel járó csiszoltabb, közvetettebb és mindenképen

komplikáltabb életformákba, amelyekbe parlagiasabb, közvetlenebb és

egyszerűbb természete sehogysem tud beleilleszkedni, rosszúl érzi magát

bennük, mint valami tökéletlenül rászabott ruhában, folytonos

összeütközésbe kerül velük, megbontják lelki élete harmonikus egységét s

meghasonlásba kergetik önmagával. Minden baj, ami éri, minden

komplikáció, amelybe keveredik, innen ered. Tragikumának döntő motivumát

is ez idézi elő: a parlagi vitézt a női nemmel való, formákhoz kötött

érintkezéstől való irtózása viszi rá, hogy eljátssza Rozgonyi Piroska

kezét s mert a lovagi szokások, az udvari lovagi morál nem vált még

eléggé vérévé, azért megy bele a szép leányért folyó tornában olyan

cselbe, amely e lovagi morál szerint jóvátehetetlenül megbecsteleníti.

Jobban kiszélesített távlatból nézve, a magyarságnak ezeréves tragikuma

nyilatkozik meg ebben, az ázsiai földművelő és fegyverforgató fajtának

kényszeredett, folytonos összeütközésekkel járó, teljes tökéletesen

végbemenni nem tudó hozzátörődése az európai kultura életformáihoz,

amelyeket lelkétől idegeneknek érez, amelyek ellenkeznek minden

atavisztikus hagyományával, idegrendszerének, temperamentumának

alkatával s mégis az elkerülhetetlen kényszer és a józan belátás

könyörtelen szükségszerűségével kell hozzájuk idomulnia. A magyar

lelkiállapotnak ez a specifikus komplikációja Arany korában aktuálisabb

lett, mint valaha, jóformán az egész magyar intelligencia érezte az

ebből fakadó tragikus meghasonlást. Ezért ismerte fel ez a magyar

intelligencia ösztönszerüleg Toldiban a maga reprezentáló alakját s

Aranyban a maga reprezentáló költőjét. S mivel a magyarságnak az ősi

állapotból a mai idők által követelthez való hozzáalakulása, a

földmívelő magyarok ivadékainak a földtől való elszakadása s a városi

intelligens pályákon s a modern közgazdasági életben való elhelyezkedése

ma is folyik, Arany és Toldija még ma is kifejezik a magyarság egy

tetemes részének lelkiállapotát.

Azok a mértékek és értékfogalmak, amelyeket Arany az alföldi

tradicionális levegőből hozott magával, szabták meg, ép úgy, mint

élet-ideálját, ember-ideálját is. Ez is Toldiban testesül meg

legteljesebben s egyúttal az ősi magyar tradiciónak leginkább

megfelelően. Toldi a magyar férfi ideálja, ahogy azt a nép embere

elképzeli, akinek életmódjából s munkája természetéből folyóan

főfontosságú a nagy testi erő, amely harcban a személyi bátorság csodáit

műveli, a béke idején virtusos cselekedetekben, szilaj duhajkodásokban

éli ki a maga energia-fölöslegét. A harcos Toldi a magyar lovaskatona

ezer esztendős ideálképe, amely mint az emberi nagyság egyedül

felfogható példája él a nép fiának másféle kulturideálok számára

megközelíthetetlen képzeletében. Bizonyosan ott volt a szalontai kis fiú

képzeletében is, aki bámulva, minden kiválóság elismerésére fogékony

lélekkel nézte valamikor a parasztlegények virtuskodásait, duhajkodását,

hatalmas erőpróbáit s az akkor magába szívott képet alakította meg

aztán, mint férfi, képzeletének legkedvesebb alkotásában. S Toldival

szemben a másik ideál, Lajos király, a kulturán nevelt, de az ősi magyar

tipust megértő, higgadt, jóindulatú, széles áttekintésű uralkodó, akibe

a költő belevegyítette Mátyás király mondakörének néhány elemét is, – a

magasabb kultura színvonalára emelkedett magyar úr képe, amelyen azonban

van néhány vonás, amely az előkelő, tekintélyes magyar parasztgazdára

emlékeztet. Mintha Lajos király arcába Deák Ferenc néhány arcvonását

vegyítette volna, nyilván öntudatlanul, a költő, Deák Ferencét, akiben ő

is, mint kora magyarjainak jó része, a gyökeresen magyar politikai ész s

a bölcs hazafiság megtestesülését látta. Ez a két alak, Toldi és Lajos

király a magyar ember históriai temperamentumának két különböző

ellentétes tipusát jelenti, amelynek egymással való tusakodása

végigvonul egész történelmünkön s jellemzőn meghatározza annak minden

fontosabb fordulatát.

Ezeken a tradicionális, az egész nemzetben egyetemes érvényű

momentumokon felül, amelyekkel Arany, a költő a magyar gondolat

legtipikusabb kifejezője lett, ott van benne az egyéni, ami költővé

tette. A rendkívüli érzékenység, amelyet a fizikum gyöngesége is táplál

és fejleszt, az ő költői természetének pszichológiai alapja. Ez bénítja

meg cselekvő energiáját, hogy aztán befogadó képessége, az élet

benyomásainak lelki átélésére való képesség annál jobban fokozódjék

benne, ez szakítja el élete természetes gyökereitől azzal, hogy

képtelenné teszi ősei gazdálkodó életmódjának folytatására,

rákényszeríti, hogy átlépjen a földművelők osztályából a tanult

emberekébe. Ez viszi rá már a gyermeket arra, hogy a benne fejledező

élet-energiákat aktivitásra való képesség hiján, magába vonuló

ábrándozásban, elmélkedésben, töprengő évődésben égesse el s ettől telik

meg lelke a látott és átélt élet-képek oly tömegével, amely aztán az

idők beteljesedésekor szinte magától ömlik művészi formába.

Érzékenységéből ered sóvárgása, amely egész költészetének jellemző

vonása, amely lelkét soha sem engedi megmaradni ott, abban a helyzetben,

ahová sorsa vetette, mindig másfelé vonzza, a jelenből a multba, az

idegenből a szülőfölre, a realitások világából az ideálokéba. Örökös

nyugtalanság gyötri s ez a nyugtalanság adja líráját. Érzékenységéből

fakadó szemérmetes félénksége és zárkózott tartózkodása teszi epikai

költővé: ez nem engedi, hogy szívének titkait közvetlenül, az önmagát

fentartás nélkül, leplezetlenül közlő lírikus módján nyilvánítsa ki. Ő

csak közvetetten tudja kinyilvánítani magát, alakokban, melyeket

képzelete alkotott, történetekben, melyeket e célra alakított. Férfikora

lirájában alig találunk egészen egyéni lírai hangot, csupa egyetemes

érzéseket szólaltat meg, közdolgokat, életfilozófiai reflexiókat. A

tiszta líra csak öregkorában tűnik fel költészetében, amikor a korral

lehanyatlott ellenálló erő nem állja már útját érzései közvetlen

kinyilatkoztatásának. Az öregkor mindig közlékenyebb, nem bírja már

annyira elleplezni magát s Arany korán öregedett meg. De mennyire

jellemzi szemérmetes tartózkodását az, hogy öregkora e lírai sóhajait

váltig rejtegette kapcsos könyvében s legnagyobb részük csak halála után

került nyilvánosságra! Félt, mint valami indiszkréciótól, hogy az

embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai

megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek

tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül

az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az

öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori

hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a

kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori

költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi

magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra,

öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen

átalakult, új magyar élet líráját.

KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.

Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és

irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának

céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és

rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből

vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak

végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül

próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról,

amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a

magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven

visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem

alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany

János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az

mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció

igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a

megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak

örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a

sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a

konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform

kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak

történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az

eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány

öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga

vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára,

ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és

ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan

képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A

konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a

konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy

ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.

Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván

hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt

mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és

alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott

beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen –

majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával

– heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor

az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő

orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az

egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta

a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból –

kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem

tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem

állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét

fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor

reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres

jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való

handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta

saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem

abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy

végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és

gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.

A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy

ugyancsak konzervativ kritikus, _Horváth_ János _Aranytól Adyig_ című

kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus

kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak

abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a

kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem

propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és

képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában.

Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott

minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden

hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem

minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen

rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.

Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló

tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt,

ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem

tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas

évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a

rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal

szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját

céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az

irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy

irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a

politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás

autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a

tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik.

Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják

az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne

azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne,

hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel

pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét,

szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy

legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a

hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a

saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton

ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli

az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus

szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás

és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja

elismeréshez.

Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János

fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja

meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne

talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is

erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való

mérlegelésére.

Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében

látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség

«a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az

irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy

ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez

is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment

bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves

alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és

alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de

csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és

hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály

tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye

példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi.

De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége,

szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi

műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó

kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az

állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem

tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem

tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az

irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a

generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és

feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden

nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany

maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a

maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt,

hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és

lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi

szellemét.

Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő

azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom

álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany

korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat

példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő

műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés

követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik

ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom

iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és

lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem

újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel

bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális

hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán

egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem

folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő

szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem

késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre,

irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit

érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia

embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem

élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is

hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem

megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és

Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És

ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit,

amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg,

hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert

lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a

kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos

fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység

másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez

tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére

és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem

követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri,

nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és

mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert

nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A

francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista

Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek

találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.

Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis

sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami

nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem

merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami

nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a

maga egységét érző társadalom.

Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete

mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A

szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok

előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során

kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most

van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira

bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta

öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik

részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi

félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok,

szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva

hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és

tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni

ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben,

lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment

végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit

próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület

lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán

fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai

lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg

benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az

ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az

asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század

közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még

tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot

állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy

egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági

és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement

volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt

ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni,

lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra

igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél

kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de

történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.

Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében

végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga

következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az

évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát

élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó

tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a

középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a

szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új

társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső

feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem

véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető

emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok

fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először

erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük

mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk

volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte.

Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más

idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért

érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.

Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a

stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt

kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá

kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral

kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok

alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar

fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak

elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a

kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar

életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia

észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott,

új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő

fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén,

aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom

lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig

összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban

élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében

kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és

félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem

hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna

az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt

a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia

alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti

ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az

irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége

mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az

egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző

csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és

egymással szemben állottak.