– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén
a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép
harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én
nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett
hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a
törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.)
Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy
sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan
kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer
is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen
kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg
se álljon addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».
Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze
harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a
feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba
csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:
– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…
– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.
Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy
haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő
szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést –
majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.
Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két
bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak
partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra
mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és
homokos, átvetettem rajta magamat.
Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt
lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim
neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam
volna.
Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy furcsa gondolatot érlelt meg
bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint
teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel
befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem
számitottam ölelésre.
S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A
konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron
levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.
Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra
elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.
Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta
tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz.
Hallgatóztam.
Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének
ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:
– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt.
Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat
előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség
üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt
az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem
öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire
felocsudtam, rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy
hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak,
igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam,
időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged
feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!
Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül
villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e
felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a
gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel
tartozom, de a kit szeretek is!»
Nem azt felelte, hanem igy szólt:
– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a
tied maradtam, a tied vagyok!
És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de
hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét,
hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!
Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a
szobába.
– Térdre! – orditottam feléjök.
Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A
hazug, a csábitó, a kéjencz!
Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s
össze-vissza vertem a képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette
magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…
Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e
jelenet sulyát.
– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.
A korcsmáros ujra bort hozott.
– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején,
hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.
– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el
mást… szólt az alispán fiu.
– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.
– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.