– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a
negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros
közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.
– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan
hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt
elébb.
Odaültem:
– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! –
_Hozzak még egy kis bort?_ szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel
tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan
hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:
– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen
lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt
hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért –
bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári
délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a
főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár –
négy óra felé feljött mégis.
Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.
Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a
pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány
vallatta a leányt.
– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány
remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.
– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.
A leány halgatott.
– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához.
Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!
Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:
– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által
egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra
nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára
érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén,
minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit
sem lehetett tenni. – Készen van?
– Igen.
– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…
Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most
teljesitettem először ilyen szolgálatot.
A leány sirva fakadt.
– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint
annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok
ur, teljesitse kötelességét!
Gyengéden megfogtam a leány kezét:
– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy
hová való.
Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét –
mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és
sirástól, kiáltá:
– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…
– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik
a fiatal ember, no, majd én!
És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre
csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, –
vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis
teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.
A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar
elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen
dühtől halotthalványra válva, lihegett.
– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez
a kis testgyakorlat.
Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan
kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen
küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden
büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg
vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.
– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem _olyan_ leány ez… Valami családi
tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?
A lány nemet intett fejével.
– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?
– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».
A kapitány kibocsátotta karjaiból:
– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?
Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent
elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem
akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva –
édesen – tette össze picziny kezeit.
Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az
igazság bélyege.
Igy hazudni még a nők sem tudnak.
Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig
korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek
látszani.
Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról,
égető szégyenéről beszél:
… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi
utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős,
szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk.
Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok,
meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor
kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…
Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás
fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy
kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg
apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama
pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál
letartóztatták.
– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a
vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas.
(Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették
egymást, Pál egy napon pakolni kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen.
«Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány.
Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a
testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz
haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban –
pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami
faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer –
hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre,
előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a
házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»
Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy
iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött
érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és
izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt.
Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.
… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a
legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem
vagyok képes: megölni… megölni!
Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste
remegett a vágytól: megsemmisülni!
Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel.
Megmagyarázhatlan gyengeség és végtelen erő futott át rajtam. A részvét,
a szerelem.
Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:
– Megölni… megölni…
– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő
nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke
szemeivel.
– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott.
Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja
törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki
szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – – Muzslai Eszter,
az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után
nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én
feleségem lenni?
Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ
szerettem volna.
– Akar-e?
– Akarok…! suttogá végre a leány.
– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva
hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?
– Tudom. És mégis elvettem a leányt…
– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».
– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya.
– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy
beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet.
Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és
közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt
volna…
– Helyes, helyes! ismételte a közönség.
– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis
itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak
ló, szőröstől-bőröstől összevéve!