Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára
is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos,
de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.
Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak
dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó
torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai
hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás
sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg
sashegyi mellett mulat a gyaur…
Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden
harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy
idegen alakok ne feszélyezzék az embert.
Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom
megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés
között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális
háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a
többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két
idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája
foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos
nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak
már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok
iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én
utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.
És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.
Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában
ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután
már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a
dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a
tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta
a familiám – pénzügyőrnek csap fel.
Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai
csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a
finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is
csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a
pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan –
Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba
kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak
négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig
nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s
ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve
oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is
hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…
Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze,
mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a
tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen
hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a
korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s
hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a
«Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a
korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok
benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán
inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.
A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt
valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni
hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s
lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott
volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra
s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna
semmije.
A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen
meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt,
meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S
csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni,
felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a
regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a
hivatalhoz: fináncz lett.
A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról
beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés
helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen
kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.
– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.
– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a
felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a
kármentőből.
A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a
vigasság:
– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.
– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy
vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…